Különben csend van...
Ismételhetnénk a költő szavait a cófalvi közéletről, de ha mélyebben vizsgálódunk, kiderül, hogy a valóság egészen más. Semmit sem mond az, ha negyedórákig puszta a falu, ha itt-ott andalog egy-egy öregasszony, aki dél­ebédhez valót vásárolt, mert amikor a nap sugarai kezdik felmelegíteni a tájat, megindulnak a trágyaszórók, sietős lesz az emberek dolga, hisz nem tudni, mikor romlik el az idő, fagyok-havak mikor bénítják majd meg a „kint való munkát”. A történelmi Várhegy előterében, ott, ahol jó 400 évvel ezelőtt véres harcok folytak, valóban csend honol. Békésen legelnek a tehenek, s a sátés és leromlott határban szedeget a juh is. Áldott egy jó állat, eltölti az egész napot, csak estefelé kell enni vetni neki. Most még közöttük a berbécs is. Sok a traktor a faluban, van bőven trágyaszóró és mindenféle gép. Észre sem vesszük, hogy kimaradt a kukoricabontás. Már csépelik a törökbúzát is!
A csend azonban viszonylagos, ott honol az aggodalom az állattartók lelkében, mert „amellett, hogy nem elég a le­gelőterület a jószágnak, könnyen meglehet, Cófal­va legelő nélkül marad!” Jó pár éve halljuk ezt a panaszt ebben a faluban, most is az a válasz, hogy senki nem segít a cófalvi gazdák helyzetén! Katona Sándor, a népes helybeli közbirtokosság elnöke számtalanszor kérte, hogy írjunk erről lapunkban. Ő nemcsak az egykori közbirtokossági legelők dolgáért hadakozik évek óta, hanem erdőjogukért is.
– Szitabodza határában, Csemernek faluban van nekünk 126 hektár közbirtokossági területünk, ami kirúg az egykori magyar határ széléig. Ezt kértük vissza. Elutasító válaszukban azt állították, hogy e területet az akkori román hatalom államosította. Mi megtaláltunk egy olyan jegyzőkönyvet, amely szerint a mi erdőnket nem államosították, hanem a birtokosság az akkori gazdasági válság miatt adósságot gyűjtött fel, és emiatt a mi erdőnket kisajátításra jelölték ki. Ezt papíron leadtuk Szitabodzán, és ott elismerte a földosztó bizottság. Azt a régi adósságot mi törlesztettük, most tiszta és világos telekkönyvvel rendelkezünk, mégsem hajlandóak visszaadni. Az erdő megvan, legelő is rajta, és még házakat is építettek rá. Ha ez lenne az akadály, mi más területen is elfogadjuk az erdős legelőt, csakhogy semmi nélkül ne maradjunk. Ügyvédet fogadtunk, készülünk kiszállni Szitabodzá­ra, és ebből per lesz. Jártam a prefektúrán is, de ott nem úgy viszonyultak az ügyhöz, mint egy demokráciában.
– Szóljon a legelőgondokról is.
– A Rétyi Nyír felénk eső széle, egy 40 hektáros rész, cófalvi terület volt, és 1958-ban Rétyhez csatolták. Most már épületek is állnak rajta. Helyette adtak a falunak, illetve a községnek 43 hektár legelőt. Mi úgy akarjuk, hogy itt, a falu mellett azt a legelőt, amelyen a mi marháink legelnek, adják használatunkba, és egészítsék ki, mert arra a 43 hektárra a cófalvi népnek szüksége van. Ebbe sem a régi, sem pedig az új községvezetés, sem a megyei tanács nem hajlandó beleegyezni, inkább olyanoknak akarják kimérni, akik lécfalvi birtokukat kérik vissza, de az eredetileg nem itt volt, és nem is itt laknak. Szőcs Levente polgármesterrel együtt reklamáltunk a prefektúrán. Az ügyvédünk várja a hivatalos választ a borosnyói földosztó bizottságtól. Nekünk szükségünk van a legelőre, mert itthon élünk, állattartásból kapunk valamennyi pénzt. Itt a földek helyzete sem tiszta, a tulajdonosokat ott kellett volna visszahelyezni tulajdonukba, ahol a földjük volt, de ez koránt sincs így. Gondolkozzon azon a prefektúra, hogy nyújtsanak kárpótlást azoknak, akik azon a legelőn még földet kérnek, és hagyják meg nekünk ezt a területet! Ennek a falunak élnie kell!
– Nagyon jól ismerjük a helyzetet – felelte kérdésünkre Szőcs Levente polgármester –, de a prefektúra arra hivatkozik, hogy az igényelt földterületeket a jogos igénylőknek kötelesek vagyunk kimérni, s nekünk erre alkalmas területünk csak ez a le­gelőrész. Ami a földparcellák összekuszált helyzetét illeti, Katonának igaza van. Ezt csak az újabb felmérés tenné lehetővé, amire nekünk nincs pénzbeli fedezetünk, erre topográfust nem tudunk alkalmazni. Ter­vünk, hogy egy GPS segítségével megkezdjünk valamelyes rendet teremteni.

Az egyház is kéri részét
Id. Bende Tamás cófalvi református lelkész is azt panaszolta: hamarosan nyugdíjba vonul anélkül, hogy az egyház kéthektárnyi várhegyi földbirtokát vissza tudta volna szerezni. Mindenki segítségét igénybe vette. Ismerte a helyzetet a régi és ismeri az új polgármester is, számtalanszor megkeresték a gondnokkal együtt a megyei hivatalosságokat, fáradozásuk feleslegesnek, eredménytelennek bizonyult, mert másnak mérték ki az egyházi területet, s így a birtoklevelet kénytelenek voltak közjegyző előtt visszaadni.
– Húsz éve más használta az egyház földjét, mi semmi hasznát nem láttuk. Mindig húzták az időt, mert ez is egy módszer, azt hiszik, hogy belefárad az ember, és elfelejti. Én is belefáradtam, nagyon remélem, hogy a gondnok – Szentgyörgyi Ernő és a presbitérium – folytatni fogja a küzdelmet – magyarázta a lelkész.
Bende tiszteletes 1972-ben Mezőbodon­ban, majd pedig Sepsiszentgyörgyön, a vártemplomban segédlelkészként kezdte pályafutását. Két évig Nagyajtán, 15 évig Sepsibe­senyőn szolgált. 22 éve pásztorolja az egyre apadó-kiöregedő, ma 156 lelket számláló cófalvi gyülekezetet. Cófalvához tartozik a most 99 tagú várhegyi szórvány is, amely érdekes módon élő és egyre szaporodó kisközösség, még akkor is megüli azt a helyet, ha semmivé lett megélhetési forrása, az állami gazdaság és a disznóhizlalda. Bende Ta­másnak köszönhetjük az eklézsia rövid történetét, amelyben fontos helytörténeti adatokat rögzít. Ebből idézünk: Cófalvának három temploma volt. Az elsőről nem maradt írásos dokumentum. A helyét sem tudják, csak annyit, hogy fatornya volt. Ezért nevezték Có­falvát fatornyos falunak. A második templom a jelenlegi helyén az 1802-es földrengéskor használhatatlanná vált. Utána az istentiszteleteket házaknál tartották. Negyven évvel később, Barthos Mózes lelkész azt írta: Hogyha valami csoda nem történik, a gyülekezet teljesen tönkremegy templom nélkül, mert már terhes lett a házankénti istentisztelet. A csoda megtörtént. 1854 tavaszán egy pávai szekeres a Barátos és Cófalva közötti úton e terület legnagyobb avar (népvándorlás) kori kincsét találta meg. A kincs egy része a bécsi udvarba került. Cófalvának hálából ezer aranyat küldtek. A falu elöljárói úgy döntöttek, hogy belőle egy új templomot építenek. 1855-ben épült meg az új templom. Építője márkosfalvi Ste­fán József nevű pallérmester volt.
A teljesség kedvéért folytatjuk, hogy az épület kibírta az 1902-es földrengést, az 1940-es már súlyosan megrongálta, az 1977-es újra megrázta, és az 1986. augusztus 31-i használhatatlanná tette, önerőből kijavították. 2004-ben kívül, 2005-ben belül újították külföldi adományok segítségével. 2005-ben ünnepelték építésének 150. évfordulóját. Búcsúzáskor megtekintettük a gyülekezeti termet és az ott elhelyezett két egyedi értéket és érdekességet. Cófalva is szerepelt a Ceau­şescu-érában lebontásra és felszámolásra ítélt falvak listáján. A képtelen rendelkezés meghiúsulásának emlékére Ráduly Tibor helybeli fiatalember nagyméretű tablót készített, amelyen feltüntette a falu akkori összes családját. S mert a történelem nem áll meg, 20 év múlva Kinda István néprajzkutató hasonló óriástablót készített, ezúttal digitális és színes képeken is feltüntetve a ma élő összes családot. Mondanunk sem kell, hogy két teljesen egyedi kortörténeti kuriózum ez, amelyhez hasonlót e sorok írója eddig még nem látott.

Nem csurrant, csak cseppent
Ezt a cófalvi határra értették a helybeliek, és elmondták: az a kicsi csapadék, amivel a Fennvaló megajándékozott ősszel, nagyon nagy áldás volt. Kikeltek az őszi gabonák, könnyebben lehetett szántani és vetni, de arra is volt alkalom, hogy azt a keveset, amit még a mező adott, be lehessen takarítani. Nem csurrant, csak cseppent. A vetés volt a fontos – fűzte hozzá Szentgyörgyi Ernő –, mert mi a legtöbbször a reményt vetjük el, s várjuk-lessük, hogy mi és mennyi kel ki belőle.
– Van-e még felesleg az aszályos körülmények között megtermelt krumpliból, amiből jönne valami pénz a konyhára? – kérdeztük a gazdákat.
– Van, de nem sok. Úgy saccoljuk, hogy a megtermelt krumpli 20–30 százaléka lehet a felesleg, vagyis a kínálat. A baj az, hogy nem keresik. S ha igen, akkor is 80 baniért, egy lejért viszik, a minőségtől függően.
– Szentgyörgyi Ernő sokadik ciklus óta a községi tanács tagja Borosnyón. Rég ismeri a cófalvi gondokat, s falusfelei bizonyára azért választották vissza, mert a lehető legjobban képviseli a közösséget.
– Így van, ha így mondták – felelte. – Itt mindig van, amit tenni-kezdeményezni. Látta, hogy milyen puszta a volt faluháza, a mai kultúrotthon környéke. No, ezt szeretnénk bekeríteni valamilyen oda illő kerítéssel. A deszka beszerzésére próbálunk pályázni a megyei tanácsnál. Az udvaron a gyerekek játszótere, s így az is valamelyest védett lesz. Oda szeretnénk kis székely gyalogkaput építeni, a nagyradai ajándék kapunk hasonmását. Dunántúli testvértelepülésünkön tavalyelőtt állítottuk fel. Reméljük, sikerül is, hiszen a nyersanyag, amit a borosnyói tanácstól kaptunk, már ott a csernátoni Haszmann testvéreknél. Az idő eltelt, így hát 2013 tavaszára marad a munka, kapuállító közösségi ünnepséggel kezdjük a nyári időszakot. Apróbb terveink is vannak. Rendeztük a temetőnket, ami szintén közösségi ügy, s feladatunknak tekintjük, hogy itt-ott, ahol lehet, szépítsük  kicsi falunkat. A kapuavatóra meghívjuk majd nagyradai barátainkat is. A két székely kapu 1000 kilométer távolságra egymástól, a barátság nyitott kapuja, bárkinek szabad rajta ki-be járni!