Megtekintem a szobában a kegyeleti sarkot, elhunyt felesége és fia bekeretezett fényképeit, az emléktárgyakat, melyek hozzájuk fűződnek, próbálom átérezni a pótolhatatlan veszteséget, mely érte. A háztartást vezető élettárs, az örökébe lépni készülő képzett utód kiesése nyomán akár szét is hullhatna az a világ, amit egy élet munkájával épített fel – de a Földes-portának nem ez lesz a sorsa. Az utódlás kérdése ugyanis megoldódni látszik, a családi áthagyományozódás megtalálta a maga támaszát a fiúunoka, Földes Gáspár Tihamér szemé­lyében. A nagyapjához hasonlóan megtermett, szép szál, magas fiatalember mind­össze huszonegy éves, és komolyan készül arra, hogy továbbvigye, amit „tati” elkezdett. Hármasban beszélgettünk a gazdaság mai állásáról, a fiatalember természetesen főleg a jövő felé fordul, amikor teendőit számba veszi, nagyapja pedig időnként a múltba révedve idézi mindig érdekes emlékeit. Kétszólamú mondókájuk valami egységeset, a meg nem szakadó családi összefogás képét vetíti elénk.

Jobb itthon
Az öles termetű Gáspár a helyi és a köz­ségközpont, Bodok iskolájában járta ki a nyolc osztályt, ő a nagyobbik Földes leszármazott, a kamionsofőr nagyobbik gyermeke. Mivel még egy házat örökölt, külön lakik a maga portáján, de nagyapjával közösen vezetik annak gazdaságát, együtt művelik a részben ráíratott és bérelt kb. kétszer tíz hektárt, és gondozzák az állatállományt. Szereti az állatokat, meg aztán „más lehetőség sok nincs a mai világban, inkább itthon dolgozunk, mint hogy elmenjünk külföldre – mégis jobb itthon”. Nem mintha irtózna a nagyvilágtól, mi több, a nemzetközi szállítást végző cégnél dolgozó édesapja jóvoltából az átlagnál jobban ismeri azt, vakációkban elkísérhette ugyanis őt Franciaországig és több célállomására, s ilyen élménnyel bizony nem sokan dicsekedhetnek. „Ke­ményen dolgozik, sosincs itthon. De tízéves koromig örökké itthon dolgozott, mint mi a tatival most.” Fiához hasonlóan mezőgépésznek tanult eredetileg Sepsi­szent­györgyön, utóbb képeztette át magát kamionra, s fia nem zárja ki, a jövőben, ha bővítik a gazdaságot, több segítséget kaphat tőle a közös porta. Amióta a román vegyipar fellegvára, a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim kombinát leállt, a tartálykocsis vegyszerszállítás is akadozik.

Összeduvadt az a világ
Ennek kapcsán a nagytata nem tudja megállni, ki ne fejtse véleményét az ország gazdaságának katasztrofális állapotáról. Ő valamikor szolgalegényként kezdte, megjárta a felemelkedés egész útját a mezőgépészetig, s kiváló szakmunkásként és sokat látott, magát mindenfelé megjárt emberként átfogó rálátása van egy elszomorító leépülés folyamatára.
– Sok ezer embert kitettek, egy nagyon nagy üzem. Azok miből élnek meg? Egy ideig kapják a munkanélküli-segélyt, de az megszűnik aztán. Én sokfelé járkáltam a Regátban is, a gépállomás sokfelé küldött gépekkel, törökbúzaszedésben vettem részt, és egyebekben a nagy síkságon és másutt. Én azután is jártam oda, hogy az a világ összeduvadt. De az embernek a könnye folyik! Nagy farmok, ahol jártam azelőtt: hogy ott mi nép és mi gép volt! Utoljára pedig mindenki hordta szekérrel, a parasztok bontották és hordták a vasat, s vittek mindenfélét, amit csak találtak – nem számított! Nagyon rosszul csinálták Iliescuék vagy ki csinálta. Ugye, megölték azt az embert – ők pedig mindent megsemmisítettek, felszámoltak. Az embereknek nincs megélhetőségük. A nép megélhetőségét számolták fel, mert minden farmon ezer ember dolgozott, s megkeresték a kenyerüket. Sok farmon disznyók és mindenfélék, akkor libafarmok. Millió liba – olyan szépek voltak! Hát azt nem lehet elmondani!... De ezt nincs, miért emlegetni, na! – vágja el saját szavát felindulásában. Nosztalgiáját lehet osztani, lehet elutasítani is, viszont sokak gondolatait és hitét fogalmazza meg. Ahhoz nem fér kétség, hogy a privatizációnak ama anarchikus levezetése számtalan érték megsemmisülésével járt, s ahogy másként magánosító országok gyakorlata bizonyítja, ez bár részben elkerülhető lett volna. Földes Ferencnek saját, személyesen megélt története is van, az egykori bodoki állami gépállomást szerették volna megvenni annak idején az árverésen az alkalmazotti társulás segítségével, de kísérletük meghiúsult, miként azt már a múltkor nagyon szemléletesen elmesélte. Most annak kapcsán, hogy annak utódja, a magáncég inkább fuvaroztat, mint földet művel, mert nincs kereslet a mezőgazdasági munkára, másik panaszát is szavakba önti:
– Előre ment a mezőgazdaság a kilencvenes években, én is örökké kinn voltam a munkálatokon, de akkor mindenki kapaszkodott a földért. Most pedig meggyőződött, hogy nincs jövője. Mert nem tudnak eladni, nincs kinek. Emiatt nem művelik a földet. Azt szokták mondani, a föld kölcsön terem. Oda kell műtrágya, kell ganyé s egyéb is. S mert nem kell a termék, szépen lemondtak róla, s hallgatnak avval a nyugdíjjal, amit az államtól kapnak, s nem fektetik bele, mint eddig a földművelésbe. Így fel van számolódva minden a három idetartozó faluban. Nem túrja mindenki a földet, mint én! – fogalmazza meg egy egész nemzedék és egy válság sújtotta világ keserűségét.
– No de ne vegyük el a fiatalember kedvét a munkálkodástól – jegyzem meg –, hadd lássuk, milyen tervekkel indul neki az életnek, ha már vállalta és itt kedvező kiindulópontot talált hozzá.

Százból egy?
Gáspár Tihamér képzett mezőgazdász és gépkezelő, családi vállalkozásra termett legény pár éve kapcsolódott be a munkába.
– Amíg élt nagybátyám, addig rám nem volt olyan nagy szükség, mert ő erősen sokat dolgozott, mindent elvégzett. Nem is hittük volna, hogy mennyit dolgozott, amíg meg nem történt a baj.
A nagytata megbízik benne, egyetlen kifogása, hogy „nem hagynak neki békét a fehérnépek, örökké cseng a mobil. Nagy a telefonéria manapság!” – dohog a nájmódi ellen, miközben ő is használja a zsebébe süllyesztett ördöngös kis jószágot. Abba viszont nem tud belenyugodni, hogy „minden órában jőnek a telefonhívások, mert akkor más gondba esik az ember, ugye”, azaz megzavarják a munka menetét. „Márpedig a mezőgazdaságot, azt csinálni kell éjjel-nappal” – szentenciázik. No de belátja, ebbe bele kell nyugodnia, elvégre mikor lenne ideje az ilyen „kommunikációnak”, ha nem ebben az életkorban. Az unoka jót mulat a „tati” udvarlásaira vonatkozó kérdésemre érkezett válaszon: „hányódtam én is éppen eleget”. Kiderül persze, a „tatinak” nem úgy általában a „fehérnépek”, hanem a munkát kerülő, a gazdászfeleségi teendőket nem vállaló lányok ellen van kifogása, ebből kifolyólag véleménye szerint legfeljebb „minden századik” való arra, hogy az ember komolyan vegye őket. Mert „a földet nem lehet hazugsággal tartani”, ott bizony a nőknek is kijut a munkából az állatok mellett és a mezőn is, nemcsak a háztartásban. De már a választásba beleszólni nem kíván, mert „aki belévigyül, utoljára hibás lesz. A fiatalok elgondolásai nem találnak a miénkkel”. A fiatalembernek nincs ellenvetése, kérésemre rátér egy pályázathoz fűződő reményei ismertetésére, előbb azonban pár szót szól első lépéseiről.

Ami a fiatal gazdáknak jár
– Komolyabban egy éve láttunk neki, vettünk pár tehenet. Eddig is volt kettő-három, most van hat, s a növendékekből jövőre még lesz hat. A tervem az, hogy még vásároljunk, de akkor már istállót is kellene építeni, mert ide nem férnénk be. Mivel szüleim a falu szélén laknak, ott lehetne minden előírásnak megfelelő, modern istállót építeni, a lakóövezeten kívül, s emiatt szeretnék pályázni a fiatal gazdáknak kiírt európai uniós támogatásra. Az negyvenezer eurót is nyújthat, de én a pontjaimmal – kint járt nálunk a bizottság – annál alacsonyabb szintet értem el. Igen, rám van írva a vagyon egy része, az állatok az én nevemen szerepelnek, s a föld fele az enyém, amit tehát be tudunk jelenteni a vidékfejlesztési és kifizetési ügynökségnél (APIA-nál). Mi annál többet használunk, bérelünk még hozzá, de amit hivatalosan be tudunk jelenteni. Ha elnyerem, az egymilliárd régi lejnél nagyobb összeg. Megvan, hogy negyven százalékot azonnal fel kell használni, én teheneket vennék rajta, a többiből pedig építenék egy korszerű istállót. Ha meglenne a pénz, mert különben nem tudnék.
Érzem az előadásból, a tét nagy, egészen új vágányra helyezné, amit eddig végeztek, egy nagyüzemi irányváltás, éles kanyarvétel a cél, mely minőségileg változtatná meg egész munka- és életstílusukat. Hogyne szurkolnék nekik, amikor megírtam eddig részletesen, mennyi leleménnyel építette föl a nagytata és fia a húsz hektár szántóból és ugyanannyi kaszálóból álló gazdaságot, mely mai erejét elérve, valóban továbbfejlesztésért kiált, hiszen hatalmas kár lenne, ha stagnálnia kellene. Szó esik persze arról is, a pályázás terén ma nagy az igény, sok a jelentkező, nem úgy, mint egy-két éve, amikor az első jelentkezőket úgyszólván tenyerén hordozta a hivatal. A pénzt pillanatnyilag is a tej hozza a gazdáknak, bár nemrég a tavasszal vett borjak közül tizenötöt sikerült eladni, noha a mai kereslet távolról sem kielégítő. A disznótenyésztésben sajnos veszteségeik voltak, a kocát sem búgattatták meg, a hízók is inkább házi használatra neveltetnek.
Persze, sok tisztába teendő dolguk van még, mindenekelőtt a zsebszerződéssel megvett földek telekkönyvezése, birtoklevelek megszerzése okoz gondot, sokan elhaltak az eladók közül, s az utódok nem mindig ismerik el az ügyletek jogosságát. A munkaerővel újszerű nehézség, hogy „elkényesedtek” a roma napszámosok, „ideállítanak fél tízre, és este hatra már mennének”, ráadásul örökké kölcsönpénzt is felvennének, amit pedig visszakapni nincs remény. „Már nem is jőnek, mert tartozás fejében dolgozni nem akarnak.” No de amit lehet, géppel végzik, „az idén is vetettem vagy négy hektár búzát, és ő es vagy hatot” – közli a nagytata, s megtudom, tavasszal még hét hektáron szintén búza kerül majd a földbe. A fiatalember nagyon szereti a törökbúzát, bár az idén „becsapta” az időjárás miatt, az elvárt hatszor hét tonna helyett annak csupán töredékét tudták betakarítani, jó részét csak besilózni lehetett.
– Pillanatnyilag az őszi szántást végezzük, még hátravan tíz hektár, van, amit másodszor is megszántanánk. Amíg pár bikabornyút nem visznek el, nincs, amivel motorinát vegyünk. Odafent a házat tatarozzuk, azon fogunk még dolgozni. A trágyázáson túl vagyunk már, s ha ezzel elkészülünk, maradnak itthon az állatok. A két 65 lóerős traktor egyelőre kiszolgál, persze, jól fogna egy erősebb, de abból a használt is hatszázmil­lióba kerül – összegzi a fiatal Földes. Nagy­tatája pedig állatszeretetéről biztosít, s nem tudom nem lejegyezni eredeti meglátását, egy élet tanulságát: „Azok éppen olyan okosak, mint mi, s ha beszélni tudnának, nem érnének kevesebbet, mint az emberek…”