Egymásnak gyökeresen ellentmondó érdekeket kellene összebékíteniük a holnap kezdődő EU-csúcson az unió állam- és kormányfőinek, sokan fenyegetőznek vétóval mindkét oldalról, így hosszú és nehéz tárgyalássorozat várható.
A végkifejletről nehéz jósolni, bármi bekövetkezhet. Igazuk lehet azoknak, akik szerint a jelenlegi gazdasági helyzetben, az egyre súlyosbodó válságban – amelyből eredménytelenül keresik a kiutat a legjelentősebb államok vezetői – a legrosszabb, ami történhet, hogy nem tudnak megállapodni a 2014–2020-as európai büdzséről. Az egykor nagyreményű európai szövetség oly gyengeségét mutatná, amely akár a végét is jelentheti.
Az EU végső költségvetésének jóváhagyása 2005-ben is heves vitákat váltott ki. Volt eredménytelen csúcstalálkozó, többnaposra (éjszakába) nyúló vita, külön-külön négyszemközti egyeztetés, alkudozás. Azóta bonyolódott a dolog, a tagállamokon kívül immár az Európai Parlament is vétójoggal rendelkezik, no meg beütött a fránya krízis, amely még a gazdag államokat is arra kényszeríti, kétszer is megnézzék, mire adják pénzüket. Nem csoda, hogy háborognak a nettó befizetőként ismert gazdag európai nagyhatalmak, mind kevesebbet és kevesebbet áldoznának a „szegény rokon” felzárkóztatására, annál is inkább, mivel úgy tűnik, Kelet- és Közép-Európa feneketlen zsák, hiába töltik ide az eurómilliárdokat, nem akar odafejlődni, ahova várnák, remélnék.
Az elmúlt tíz évben csatlakozott államok közül akadt, amelyik jobban sáfárkodott a lehetőséggel, mások azonban – így Románia is – egyelőre egyértelmű vesztesei az integrációnak. Kies országunk a mindent eluraló korrupció, bürokrácia miatt kis töredékét tudta csak lehívni a felzárkóztatási alapoknak, most pedig azzal szembesülünk, hogy a következő hét évben várakozásaiknál kevesebbet szánnak nekünk Európa igazi urai. A fejlődés biztosítékának tekintett, mindig ígért és remélt európai pénzek fogyatkoznak, s mire megtanulnánk elkölteni, már alig jut nekünk.
S ismét patthelyzet alakult ki. Ha a Traian Băsescu által javasolt beletörődés útját választja az ország, akkor még jobban feladja szuverenitását, s valóban nem lesz egyéb, csak örökké kezét nyújtó, az adomány reményében mindig hajbókoló koldus rokon. Ha a Ponta-féle karakán szembenállás, a vétó érvényesül, akkor egyrészt nevetségessé válik, hisz követelőzik, amikor nem tud mit kezdeni azzal sem, amit eddig kapott, de hozzájárul a nagy bomlasztáshoz is, a kiegyezést, a megoldáskeresést nehezíti. Ráadásul végleg eljátszathatja az esélyt, hogy ötéves tagság, nettó befizetés után végre kapjon is valamit. S mire teljes jogú tagnak érezhetnénk magunkat, semmivé oszolhat fölülünk az unió.