,,Végre valami színházközeli" ― ezt hallottam először Visky András Júliájáról. Gondoltam, hiszem, ha látom. Beckett Godot-ra várva című előadása óta nem igazán született számomra ― hangsúlyozom: számomra ― helyi szinten érvényes színházi előadás. Mérhetetlenül kíváncsian indultam hát az ígért találkozásra.
És nem csalódtam. Végre erős színészi játékkal, belső történéssel, teátrális gesztusokkal, fölösleges kellékektől mentes díszlettel találtam szembe magam. Meglepett, hasba vágott, meghordozott, felkavart. Őszinte volt, és tiszta. Egyszerűségében teremtette meg számomra a színházi találkozás élményét.
A lecsupaszított térbe lépve már vár ránk a színész. Fémvödrök félkörében, fekete vásznakkal közrezárva, kicsit hátrább lógó kötelek. Azaz helyesbítek: hét vödör, hét kötél, egy színész. Semmi sem esetleges. Semmi sem fölösleges. A kellékhasználat minimális, nincsenek ,,szájba rágott" részletek. A néző megkapja saját feladatát: látni, befogadni, hozzátenni.
Párbeszéd a szerelemről. Szerelmi háromszögről. Isten, nő, férfi. Középpontban a nő áll, a hétgyerekes, meghurcolt, szerelmes nő. Többet nem szívesen mondok arról, hogy mit láttam (éltem meg), a többi felfedezés annak a nyitott embernek a dolga, aki mindezt megélheti, és akit úgy hívunk: néző.
Mert ami a színész dolga, azt figyelemre méltó érzékkel oldotta meg Ruszuly Éva. Játékával nem enged kilazítani. Amikor épp veszteném el a figyelmet, hopp! Tesz egy gesztust, kimond egy mondatot, egy szót, ordít, hopp! Szája mosolyra görbül, játszik... hopp!-ok sorozata az előadás. Játék. Komoly játék.
...nem tudom, hogy kéne befejeznem. Az előadás sincs befejezve. Sokan érzik, nincs most itt helye tapsnak. Mégis felcsendül a rutin, de megtör valamit. Kicsit az élményt. Viszont a nézők gyorsan odébbállnak, és egyedül maradok. Aznap este kapott ajándékommal, saját, személyes Júliámmal sétálunk hazafelé.
Megköszönném.
Sándor Anna
