Való igaz, ma már nem lehet Erdélyben, Székelyföldön sok tízezer, akár százezer magyart utcára vinni, csak szép emlék a 90-es évek elején jogainkért utcára vonulók tömege, a gyertyás, könyves tüntetések. Ez azonban nem csak az idő múlásával, az éledező, alakulgató demokráciával, a kisebb-nagyobb megvalósításokkal magyarázható, egyebek mellett ez az RMDSZ és a Markóék-féle politizálás egyik legfontosabb következménye: oly hatásosan szajkózták, szuggerálták több mint tíz éven keresztül, hogy ők majd mindent elrendeznek a parlamentben, a kormányban, nem kell lázongani, nincs szükség radikális lépésekre, mert vannak érett, képzett és megfontolt politikai vezetők, akik mindent elintéznek, hogy sikerült elaltatni a nemzeti öntudatot, a tenni akarást. S született, növekedett helyette a közöny, megalkuvás, felelősséghárítás, félelem. Bár másban lettek volna ennyire eredményesek...
A Székely Mikó Kollégium védelmében szervezett Igazság Napja megmutatta, a legnagyobb összefogás, legintenzívebb, majd egy hónapos kampány, az egyházak hívó szava sem tudott húsz-huszonötezer embernél többet Sepsiszentgyörgyre toborozni. Ez figyelmeztetésnek elegendő, itt az ideje stratégiát váltani, nem időnként egy nagy tüntetést szervezni, hanem mind gyakrabban utcára hívni az embereket közösségi jogainkért, fontos céljainkért, s talán így sikerül megértetni az erdélyi magyarsággal, semmit nem adnak ingyen, meg kell harcolnunk mindenért, amiről úgy véljük, hogy megillet bennünket. Nemrég két-háromezren gyűltünk össze a székely zászló védelmében, most talán kivonulunk még pár ezerrel többen az autonómiáért, s holnapután – remélvén, ha lejárt a kampány is, lesz még, aki kiállásra szólítson bennünket – talán már ismét tízezrek mozdulnak meg. Lassan elérhetjük, hogy akár a katalánok, százezres nagyságrendben mutassuk meg, kik vagyunk, mit akarunk, követelünk népünknek.
Senkit se bátortalanítson el tehát a politikai felhang – szükséges rossz minden ilyen tiltakozásnál, üzenetünket ők erősíthetik, közvetíthetik hazai és nemzetközi intézményeknek –, ne arra gondoljunk, mi az, ami szétválaszt bennünket, kit szeretünk, kiben bízunk, illetve kinek nem adunk a szavára, hanem egypár óra erejéig összpontosítsunk arra, ami összeköt, amit mindannyian akarunk: jövőt ezen a földön, magunknak, gyermekeinknek, unokáinknak. S így vonuljunk ki gyalog vagy lóháton, zászlóval, transzparensekkel, s kiabáljuk, hogy minél messzebb hallatsszék: Autonómiát Székelyföldnek!