Joinville-le-Pont Párizs egyik külvárosa. A Marne folyó választja ketté. Egyik nevezetessége a filmstúdió, ahol sok francia világsiker született az idők folyamán. És talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a vidék második nevezetessége a Gegene-hez címzett kocsma, ahol a filmkészítés fáradalmai után sok híres művészember írta alá nap mint nap a „jelenléti naplót”, távol a világváros zajától, a mindenre kíváncsi imádók, sznobok és paparazzók tekintetétől. A Marne folyón egy kis szi­get is van, itt található a Martin Pêcheur vendéglő és több, még kisebb mulatóhely.
Telefonon kerestem meg az ügyintézőt, időpontot beszéltünk meg, és jelentkeztem a joinville-i stúdió bejáratánál. Odabent egész futballcsapatnyi férfi fogadott (a „stáb”, ekkor tanultam ezt a szakkifejezést), megtörtént az ilyenkor szokásos bemutatkozás, de már az első pillanattól feltűnt nekem, hogy valamiféle elképedéssel?, hitetlenkedéssel?, csodálkozással?... bámulnak rám egyfolytában, mintha valami cirkuszi látványosság lennék, mint borjú az új kapura. Végignéztem öltözetemen, hogy nincs-e valami hiba rajta (hibás gombolás, szakadás, ilyesmi), meg­igazítottam a hajamat, aztán, mivel nem akart csitulni a rám figyelés, megkérdeztem az urakat, hogy mi az Isten csodája érdekességet találnak rajtam.
– Mademoiselle (kisasszony)! Van-e tudomása arról, hogy ön a megszólalásig hasonlít Marlene Dietrich-hez, a híres filmszínésznőhöz? – kérdezte egyikük, akiről kiderült később, hogy szlovéniai menekült, Jurij Breinernek hívják.
Eszembe jutott az első párizsi bók, melyet Jean-Jacques-tól kaptam (budipucolás fáradalmai után), és arra gondoltam: mégiscsak jobb, ha Marlene Dietrichhez hasonlít az ember, mint szegény Marilyn Monroe-ra, hisz akkor már több mint tíz éve volt annak, hogy a világsztárt meggyilkolták. Eközben Jurij térült-fordult, elő­cipelt egy tükröt és egy Marlene Dietrich-moziplakátot. Sajnos, korabeli tükörképemet nem tudom bemutatni, menekültigazolványomat is bevonták, amikor megkaptam a francia állampolgárságot, de megmaradt a „Titre de voyage”. Ez egy útlevélszerű kis könyvecske volt, már átutazhattunk vele egy-két szomszédos országba, de óva intettek attól, hogy Romániába hazamerészkedjünk, mert ez még nem nyújtott francia állampolgárnak kijáró politikai védelmet. Nos, ebben a könyvecskében fényképeink „száraz pecsétesen” hitelesek, előzetes maszkírozást vagy bármilyen megvilágítási manővert mellőzve, „nyersen” készültek. Tarto­zom az igazságnak azzal, hogy Marlene német származású lévén kék szemű volt, az enyém viszont „marrons” a kis könyvecske szerint, tehát barna. Ez nem befolyásolta a felvételi „vizsga” sikerét. Jurijjal oroszul beszélgettünk, de nemsokára szokatlan meglepetés ért: magyarul szóltak hozzám.
Joseph Kozma (tehát Kozma József) budapesti magyar volt, már láttam őt Joseph Kessel lakásán (jó barátok voltak), de hogy világhírű zeneszerző, arról addig fogalmam sem volt. Kozma már öregúrnak számított, rövidesen el is hunyt, de neve fennmaradt mint Jacques Prévert, Apollinaire és még több híres költő sok versének megzenésítője, tucatnyi sikerfilm kísérőmuzsikájának szerzője. Pá­rizsba elég gyakran vissza-visszatérek, és ha utam átvezet a Mars-mezőn vagy a Concorde téren, holtbiztos, hogy a kolduló muzsikusok valamelyike Kozma örökzöld dallamainak egyikét húzza. Les Feuilles Mortes – A halott levelek, ez a legnépszerűbb Kozma-sanzon. (http://www.youtube.com/watch?v=JWfsp8kwJtohttp://www.youtube.com/watch?v=JWfsp8kwJto – ezen a linken épp Yves Montand előadásában élvezhetik.)
Párizsban tehát lépten-nyomon megjelenik előttem a kedves öregúr. Tizenhat évet kellett várnia, amíg megkaphatta a francia állampolgárságot, mesélte négyszemközt. Ennek hallatán én majdhogynem sikoltottam.
– Ti-zen-hat esztendő? Hiszen akkor otthon hagyott szeretteimet, főképp a dálnoki nagytatát, nagymamát én már nem fogom életben találni! – és sírva fakadtam.
De folytassuk rövid „filmszínészkedésem” történetét. Tehát megfeleltem az elvárásoknak, és azonmód kézbe is kaptam az ún. szinopszist, vagyis a tartalom rövid ismertetőjét, benne az én szerepem pontos leírását. A Csehov dohánya című filmben egy ódon kastélyban a Don mellett Natasa, Csehov unokahúga voltam. Nem mondhatnám, hogy „testre szabott” szerepet kaptam, mert egy züllött és már középkorú úri nőt kellett alakítanom, akinek mindene az ital, a dohány és a szórakozás, de sebaj, mert vodka helyett mindegyre tiszta vizet töltögettek. Az viszont már fizikai fájdalmat, sőt, lelkiismereti krízist okozott, amikor rendezői beintésre úgy földhöz kellett csapnom a gyönyörű metszett kristálypoharat, hogy apró darabokra törjön. Csak azután sikerült eleget tennem a rám szabott duhajságnak, miután a stáb becsületszavát adta, hogy a kárt nem kell megfizetnem. Poharat törtem tehát, ezután felkeltem az asztaltól, egy hatalmas kendőt a vállamra vettem, majd a közismert Ocsi csornije című orosz dalt énekelve a kendővel be kellett húznom az öreg orosz főnemest a táncba. A dohány úgy került a történetbe, hogy a Fekete-tenger partján, Szocsi közelében feketén termesztették.
Marlene Dietrichet természetesen nem sikerült túlszerepelnem, viszont minden próba után 300 frankot kaptam, és nem utolsósorban személyes ismeretségbe keveredhettem sok korabeli világhírességgel. Jean Gabin ekkor már nem volt az élők sorában, de egyszer a törzshelyén ülhettem a Gegene kocsmában, a filmművészek fészkében próbák után. Megismer­het­tem Yves Montand, Simone Sig­noret igazi arcát, Charles Azna­vourt is, aki kb. egy évtizeddel jár előttem a korban, és többek közt Bourvilt, a nagy komédiást. Külö­nösen érdekesnek találtam a kozmetológus munkáját. Engem is, akárcsak a világsztárokat, fél órán keresztül púderoztak, festegettek, fésülgettek, simogattak. Elbűvöl­ten, sőt, borzongva figyeltem a tükörben a varázslatot, amint arcomat tíz esztendővel beöregítik, ráfestik a züllöttség jegyeit, de – per hecc, ez a rendező kérése volt – fenn kellett maradnia a Marlene Dietrichre emlékeztető fizionómiának.
Kolléganőim a klinikán, miután megtudták, hogy filmben szerepelek, Elvire helyett következetesen csak Hollywoodnak szólítottak. A folyosók, a kórtermek egyfolytában ettől a gúnynévtől visszhangzottak, de – a sors iróniája (?) – mindez valahogy javamra szolgált. A Csehov-szerep után újabb filmbe kaptam meghívást. Címe: La Guinguette de Paris. Azaz Párizsi kurta kocsma, Petőfi szavával élve. Itt már testhezálló szerepet kaptam, orosz szolgálólányt kellett alakítanom, Mátyuskának hívtak, és nem vénítettek a kozmetikusok, hanem fiatalítottak. Oroszul kellett valami keveset beszélgetnem, az urat el kellett kísérnem a kocsmába is, de a táncot a korabeli párizsi divat szerint már franciásan jártam. Javanese, ez volt a neve, és benne a pláne, hogy a férfiak a nők fenekére tették a kezüket, így ugrabugráltunk a kamerák előtt.
Eltelt pár hónap, amikor újabb filmszerepléshez kaptam meghívót, minden felvételre ötszázért! Kissé furcsálltam, hogy nem a joinville-i platformon kell jelentkeznem, hanem Párizs XVI. kerületében, a Rue Vital 18. alatt, de pontos időben megjelentem a kívülről nagyon módos, elegáns kinézetű épület előtt, és megnyomtam a csengőt. Odabent már vártak. Mondták: a rendező egy keveset késik, de addig is menjek a ruhatárba, válasszak olyan öltözetet, ami nekem tetszik, s onnan lépjek be a társalkodóterembe. Hát beöltöztem kedvenc színembe: lilába. Igaz, kissé könnyű anyagból készült, eléggé átlátszott, de nagyobb hibát nem találtam benne. A társalkodóban ért a meglepetés. Jelen voltak már a férfi statiszták is, mégpedig a következő öltözetben: csórén. Ponto­sabban: egy szál gatyesz volt rajtuk, lábukon fehér zokni, fekete lakkcipő, fejükön fekete cilinder, nyakukban papagájszínezetű nyak­kendő, kezükben sétapálca. Elzsibbadtam, amikor megértettem, hogy hol vagyok: egy luxuskuplerájban! Menekülni akartam, de a főnök asszony nyugtatott, hogy érkezik a „metteur en scène” (rendező) is nemsokára. Addig is igyam meg egy pohár pezsgőt, biztatott Madame Bianchi, de én nem kívántam. Aztán megér­kezett a rendező. Elmagyarázta, hogy valamiféle szexfilmparódiát akar forgatni, mégpedig hiteles helyszínen, ezért pár órára bérbe vette a nyilvánosházat. Én azonmód megköszöntem a meghívást. Mondtam: nem vállalkozhatom ilyen szerepekre, nekem meg kell szereznem a francia állampolgárságot, különben is gyermekem van, mi lesz, ha Valentin meglátja „Mamicit” a filmben kurtizán­szerepben?
– Azt tudtam, hogy maga nagyon messziről jött Párizsba, kedves Elvira, de hogy ennyire múlt századi az erkölcsi felfogása? – álmélkodott a rendező.
Én még egyszer megköszöntem a jóindulatát, felöltöztem civil ruháimba, és továbbálltam. Többé nem is hívtak! De maradt a sok kedves ismerős, a filmszakmával kapcsolatos „általános műveltség” és nem utolsósorban a kozmetológusi munka varázsa, mely megragadta a fantáziámat. Elha­tároztam, hogy megtakarított pénzemet „befektetem” tanulásba. Be is iratkoztam egy hároméves képzésre, eközben a nővéri alapállás mellett énekelgettem 70–100 frank órabérért (néha a Gegene-ben is), később már a Concorde téren is pucoltam közvécét, jártam takarítgatni ide-oda stb. Nem kellene előreugornunk az időben, de elárulom, hogy amikor kézbe vehettem a kozmetológusi diplomámat, ki is volt az első kliensem: őfelsége Farah Diba Pahlavi, Irán császárnője. El­mond­ta, hogy estélyre megy, lesznek diplomaták is, jelen lesz a sajtó, interjút kérnek tőle, és fénykép is készül. Ennek megfelelő maszkírozást kér. Nos, azt mondhatom, hogy Isten segedelmével (mert reszketett a lábam) elvégeztem első munkámat. Másnap le is tudósította a párizsi sajtó a világszépe császárnő „jelenését”. Rö­videsen futár kézbesítette ki a tiszteletdíjamat. Nem árulhatom el, hogy mennyit kaptam, mert rám törnek a fináncok (számlát elfelejtettek hozni).

(folytatjuk)