Szinte kényelmetlenül érzem magam, hogy tétlenül állok, miközben a megbeszélt találkozóra várok: a segélyszolgálat egyik lépcsőfordulójában szőke tizenéves fiú fogad, s türelmemet kéri, míg a csapat összeáll, éppen egy élelmiszer-szállítmányt hordanak fel a raktárba. Időköz­ben megérkezik a programfelelős, gyorsul a tempó, helyére kerül cukor, liszt, olaj, konzervek sokasága, s már-már zsong a konyha is, ahol három tizenéves fiú veszi át az irányítást.
„Mindig arra törekedtünk, hogy szociálisan hátrányos helyzetben lévőkön segítsünk” – magyarázza Székely Róbert programfelelős beszélgetésünk kezdetén a több mint tíz éve Bras­sóban indított, később a megyeszékhelyi hajléktalanokra, nélkülözőkre összpontosító téli segélyakció lényegét. Kérdésemre, mi késztet egy tizenéves kamaszt, hogy barátok, tévé vagy számítógép helyett az önkéntes munkát válassza, saját példájából kiindulva velősen summáz: a kíváncsiság.
 – Jómagam 14 évesen kerültem kapcsolatba a szolgálattal egy osztálytársam révén, aki egyebek mellett a remek hangulattal, táborokkal példálózott. Különféle csoportokba kezdtem járni, és már nem csupán a táborok motiváltak, de az is, hogy szabad időmben, amit akár haszontalanul is eltölthettem volna, másoknak tudtam segíteni. A környezetemben vegyes fogadtatásra lelt új elfoglaltságom, családom most is furcsállja, hogy ingyen dolgozom, de úgy vélem: mára talán belenyugodtak, elfogadták – mondja Róbert. Megjegyzi: az önkéntes munka valóban nem jár pénzzel, viszont többek közt tapasztalatszerzéssel, az idegennyelv-tanulás lehetőségével, bővülő ismerősi körrel, találkozók élményével gazdagít.
– Nem terhelő úgy segíteni, hogy nem kapok érte cserébe semmit – feleli határozottan –, s néha fontosabbnak is érzem, mint más elfoglaltságaimat, a munkámat vagy a tanulást. Róbert elismeri: egy évvel később végzett az egyetemen, vizsgái maradtak el, mert gyakran inkább a segélyszolgálatnál ténykedett, mintsem a kurzusokon, de ma már igyekszik egyfajta egyensúlyt teremteni család (párját is a segélyszolgálatnál ismerte meg), munka és önkéntes elfoglaltság közt.

Jótett helyébe mosolyt várj
Közben a kis csoport befejezi az előkészületeket, a szoba közepére áthelyezett konyhaasztalt pedig megannyi friss házikenyérszelet borítja be, s a fiúk lányokat meghazudtoló gyorsasággal pillanatok alatt szendviccsé varázsolják azokat. A hétfő esti szolgálatosok legifjabbika hat évvel ezelőtt vett részt egy szegény gyerekeknek szervezett „máltás” táborban, ő ezt követően kapcsolódott be a csoportfoglalkozásokba. Tóth Róbert most 15 éves, s határozottan állítja: nincs azzal semmi gond, ha valaki anyagi ellenszolgáltatás hiányában dolgozik. „Nélkülözőkön segítek azzal, amit teszek, és ez nekem tetszik” – mondja, s kérdésemre hozzáfűzi: nagyon sok barátot szerzett az itt töltött évek alatt. Rövid párbeszédünk alatt keze folyamatosan jár, párizsit szeletel a hajléktalanok szendvicseihez, de egy rövid pillanatra mégiscsak rám néz, miközben azt mondja: észre kell venni, jó látni a mosolyt azoknak az arcán, akiken így segítenek.
Egri Barna, a Puskás Tivadar Szakközépiskola diákja hét éve csatlakozott a Máltai Segélyszolgálathoz, s mosolyogva mondja: negyedikes kora óta itt ragadt. Dicséret és új barátok országszerte, de a világban is – ez a hozadéka az önkéntes munkának, mondja, s mint fogalmaz: az sem mellékes, hogy nagyon jó érzés segíteni. De ezt az érzést előbb meg kell tapasztalni, s át kell élni, hogy milyen különleges a cserébe kapott mosoly – jegyzi meg igen komolyan, nekem pedig az jut eszembe, hogy rohanó hétköznapjainkban szinte ritkaságnak számít az így gondolkodó tizenéves, s egyre kevesebb az önzetlen gesztus. Érdeklődésemre, hogy miként viszonyulnak azokhoz, akiknek éppen ennivalót készítettek, Barna úgy fogalmaz: „valójában szomorú az egész, de az a jó, hogy képesek vagyunk valamit nyújtani nekik”.
A hétfő esti tea- és szendvicsosztás felelőse, a most 18 éves Bilibók Róbert kilencedik osztályos volt, amikor egy ismerőse a „máltás” programokról, az összeszokott csapatról mesélt neki. „Megtetszett, amit itt találtam, meg az is, hogy úgy adhatsz valamit, hogy látszólag nem kapsz érte semmit. S ez így talán nagyobb örömöt, elégtételt jelent, mint ha fizetnék” – mondja. Tovább érdeklődőm: hogyan viszonyul a hajléktalanokhoz, nélkülözőkhöz, akikért éppen dolgozik? Ugyanúgy, mint mindenki máshoz – hangzik a határozott válasz –, mert a segélyszolgálat ehhez is hozzászoktatott, hogy kezelni tudjam ezeket az embereket, eseteket.
Hogy az önkéntesség mellett mi mindenről tanultak az elmúlt évek alatt, Székely Róbert programfelelős elsőként a kommunikációt említi: többek közt azt is, kivel hogyan kell szóba állni, miként kell bánni a hátrányos helyzetű emberekkel. Mint mondja, legalább 20–25-en csatlakoznak hozzájuk évente, s gyerekcsoportot is indítanak. „Mi csak úgy emlegetjük, hogy máltás szellemben neveljük őket, így 9–10 évesen már belenőnek ebbe a szervezetbe, és nem furcsa nekik, ha hajléktalant vagy éppen mozgássérültet látnak, nem lenézően szólnak ezekhez az emberekhez, hanem kedvesen, mosolyogva. Megtanulnak úgy viszonyulni hozzájuk, mint bárki máshoz, megtapasztalják, hogy ezek az emberek néha különös képességekkel rendelkeznek, csak az élet talán kevesebbet adott nekik, mint nekünk. Ezek birtokában válhatnak hasznos emberré a társadalom számára” – vélekedett a téli program koordinátora.
Több mint húsz rászoruló vacsorája készült el időközben, a fiúk pedig beavatnak abba is: igyekeznek elsimítani az alkalmanként adódó nézeteltéréseket, s megnyugtatják az élelemre várakozókat, nincs értelme veszekedni, hiszen mindenkinek egyforma adag harapnivaló és forró tea jut. Tizenéves bölcsességük meglepő, féltő gondoskodásuk biztató, s azon töprengek: vajon tudatosul-e ezekben a fiúkban, lányokban, hogy cselekedetük több, mint gesztus, hogy az elkészült és szétosztott élelem valójában újabb nap, újabb adag erő a legelesettebbeknek? Távozásom után még napokig kísér a tevékenységük súlyát, fontosságát találóan összefoglaló, Teréz anyától származó idézet: „Nem az a fontos, hogy mi mindent teszünk, hanem az, hogy mennyi tetteinkben a szeretet.”