Alább KÁNTOR LAJOS megnyitóbeszédét közöljük:
Nekem erről a kiállításról kellene beszélnem, illetve kell néhány gondolatot közölnöm, de engedjék meg, hogy egy anekdotával kezdjem, egy egészen friss, ma reggeli anekdotával. Amikor a kuratóriumunk összegyűlt, és az adminisztratív dolgokat kellett elintéznünk, Vinczeffy László barátunk azt mondta, hogy a vidékiek menjenek ki, és intézzék a titkárnővel a dolgukat. A vidékiek mi voltunk, a kolozsváriak meg a csíkszeredai tagjai a kuratóriumnak. És kimentünk.
Tehát én most a vidékiek nevében fogok beszélni, nyilván a központról, ami most Sepsi­szentgyörgy, és arról, ami ezzel a kiállítással és kezdeményezéssel történik. Néhány gondolat az egész erdélyi képzőművészetről azzal kapcsolatban, ami itt látható. Hogy anekdotával kezdtem, nem lesz jellemző az Erdélyi Művészeti Központ (EműK) tevékenységére, hisz célunk, hogy a kortárs művészetet a lehető legszélesebben értelmezve próbáljuk együttesen támogatni a gyűjtéssel, kiállítások szervezésével, majd kutatómunkával is. Tehát nem a múltba való fordulás, az anekdota lesz a jellemzője jövőben az EműK-nek. E kiállítás rendezői elve az volt, hogy a már nem élő jelentős művészektől is, itteniektől és egész Er­délyből, mutassunk fel egy-két munkát – kivétel Pallos Jutta, aki Stuttgartban él –, de ugye az az elképzelés, hogy amennyiben ez a kiállítás, illetve ennek bővített változata majd elmegy Kolozsvárra, más erdélyi városokba, Bukarestbe, akkor ez valahogy ne csak a múltra vonatkozzék, hanem próbálja megszólítani az idősebb és ifjabb kortársakat is. Természetesen,  egy folyamat részeként.
Ha az ember saját múltjára meg a saját, képzőművészettel kapcsolatos emlékeire gondol, nagyon hosszan beszélhetne az itt látható munkákról. Hiszen ha Nagy Al­berttől Tóth Lászlóig, Baász Imréig, Plugor Sándorig és a többiekig emlékeznék meg találkozásainkról, barátságainkról, akkor nagyon sok mindenről lehetne és kellene szólni. Gondolom, legfontosabb Baász Imré­re emlékezni, hiszen ő volt az erdélyi képzőművészet egyik megújítója, úgyhogy nagyon jelentős mértékben az ő emlékének is adózunk, és  próbáljuk továbbvinni, amit ő gondolt a képzőművészetről. Nem jelentéktelen, amit sokan ismernek, mindjárt a változás után meghívták őt Bukarestbe a képzőművészeti egyetemre grafikát tanítani, a lehető legnagyobb elismerésben volt része – sajnos, ez nagyon rövid ideig tartott.
Sokakról lehetne itt beszélni, Nagy Imre két világháború közötti sikereiről, Nagy Albert 60-as évekbeli fővárosi berobbanásáról, s nyilván, sokakról kellene még külön-külön szólani.
A kiállítás jellegénél fogva vegyes, tehát ezt nem lehet igazán egységbe foglalni, a lényeg, hogy sokkal gazdagabbak vagyunk, miként a köztudatban él, és ez a gazdagság a képzőművészetben különösen hangsúlyos, és szerencsére műfordítást sem igényel. Ezzel tényleg be lehet kerülni a köztudatba, a világ tudatába, és be lehet kerülni azzal is, amit a legfiatalabbak tesznek. Hiszen nem olyan régen volt a budapesti Műcsarnokban egy kiállítás Európai utasok címmel, amely éppen kolozsvári fiatalokat, románokat és magyarokat mutatott be, olyanokat, akiknek amerikai galériákban is nagy sikerük van – anyagi sikerük is. S bár nagyon sok lehetőség  nyílik az EMűK előtt – akár a már meglévő életműveket, akár a középnemzedéket vagy a fiatalokat tekintjük –,  gondolom, az EMűK ezzel a kiállítással jól nyitott, ezt kell tovább építenie nagyon sok irányba. Hiszem, hogy a Székely Nemzeti Múzeum vezetésével és a kuratóriummal együtt jó irányba indult a munka, és reméljük, hogy sikerre is fog vezetni.