A délvidéki negyedmilliós népcsoport saját vezetői rátermettségének és annak köszönhetően, hogy az uniós csatlakozásra ácsingózó Szerbia jó bizonyítványt kívánt kiállítani magáról, olyan eredményt tud felmutatni a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar népcsoportoknak, amely számukra is sok bajukra lehetne ír, mégpedig egy még szerény kezdeteinél tartó, de már működő személyi autonómiaformát.
Az, aminek becikkelyezéséről, törvénybe iktatásáról egyelőre hallani sem akarnak a szlovák, ukrán vagy román politikai elit tagjai, azt a Bácskában már nemcsak elültették, de kezdi meghozni első gyümölcseit, már fékezőleg hat az elvándorlásra és az asszimilációra, már belső hálózatát hozza létre a magyar kulturális intézményeknek, és egy önigazgató csúcsszerv oltalma alá vonja az anyanyelvű oktatás rendszerét az elemitől a felsőoktatásig, és a további kibontakozás útjait keresi. Nemcsak a magyar társadalom összetett egységben való szemlélete szilárdult ott meg, hanem azon túlmenően  olyan érdekvédelmi mechanizmus is kialakult, mely törvényes kollektív jogai megsértése esetén azok törvényszéki és hatósági védelmének sikeres ellátására is képes.
Nemzetünk vajdasági része tehát élére került a Kárpát-medencei autonómiaküzdelmeknek, bizonyos értelemben példát mutat valamennyiünknek. Külön kiemelendő ennek kapcsán az, ahogy a Szabadkán – milyen jelképes csengésű név! – székelő Magyar Nemzeti Tanács felépítése is arra vall, nem rendelik alá szűk pártszempontoknak. Az MNT egy plurális pártstruktúra fölötti szervként testesíti meg az egységtörekvéseket, kis magyar parlamentként működik, benne a politikai monopólium kizárt.
Emlékezzünk csak: magyar népi kataszter összeírására, belső magyar választásokra készült valamikor a kilencvenes évek közepén az erdélyi magyarság is – íme, akik már rendelkeznek reális kulturális autonómiával, azt pontosan ezek révén alkották meg. Batsányit parafrazálva: érdemes lesz ezentúl vigyázó szemünket Szabadkára vetnünk!