Történt ugyanis, hogy Georges Pompidou megnyerte a választásokat, de rövidesen szembe kellett néznie azzal, hogy nyirokrendszeri rákbetegség lappang benne. Kollégáktól hallottam, hogy félelmetesen ingataggá vált a francia politikai helyzet. A két hónapon át tartó kommunista lázadások után, melyekről már említést tettem, többször volt kor­mányátalakítás. Még Charles de Gaulle épp Pompidout (a barátját) javasolta miniszterelnöknek, de a parlament visszautasította azzal, hogy nincs tapasztalata az államigazgatásban. De Gaulle erre visszaütött, feloszlatta a parlamentet. Olyasmi hacacáré folyt Párizsban, mint amilyen napjainkban Băsescu államelnökünk és a parlament közt Bukarestben. De rövidesen De Gaulle is ráfázott. Egy általa kiírt referendum megbukott, be kellett adnia lemondását. Utódja alapjában középiskolai nyelvtanár volt, de a Rothschild bankház igazgatói székéből lépett át az államelnöki hivatalba. És ha elődje Bukarestbe szaladt, hogy barátjává fogadja Ceauşescut, Pompidou ellátogatott Moszkvába...
Kelet „bizalma” Nyugat iránt akkorára dagadt, hogy 1975-ben Todor Zsivkovot, a bolgár kommunista párt főtitkárát, az államtanács elnökét, magyarán, a bolgár diktátort repülőgéppel áthozták Párizsba. A Saint Antoine Kórház világhírű és hatalmas kapacitású (500 ágyas) belgyógyászat, ennek sürgősségi osztályára került, epekrízise volt, operálni kellett. Loyque professzor neve mai napig legenda a gyógyítás berkeiben, őhozzá került a beteg. És rám esett a választás, hogy nővér legyek mellette. De itt egy kis magyarázat szükséges.
Az ötödik nővéri fokozat Franciaország­ban azt jelenti, hogy több szakterületen orvosprofesszor „jobbkeze” lehet az illető. Ilyet kerestek nagy hirtelen, ezt a feltételt Loyque professzor szabta, és bőven találtak volna jelentkezőt (mert keményen fizettek ám!), de fennállt egy második elvárás is: az orosznyelv/tudás. Csak én tudtam mindkettőnek eleget tenni, és már megvolt a nővér-magánvállalkozói jogosítványom is. Rám esett a professzor választása, de ami röviddel ezután következett (bolgár részről), azt megaláztatásnak nevezném.
Zsivkov tizenhat tagú testőrséggel érkezett, természetesen orvos és nővér is volt közöttük. Sürgős kivizsgálásnak vetettek alá. Vérvételre, garat-, széklet- és vizeletvizsgálatra, tüdőröntgenre cibáltak. Egy bolgár „doktor-szekus-táváris” mindenütt jelen volt. A nőgyógyászati kivizsgálást személyesen ő végezte. Pucérra vetkőztetett (a súly egye le a pofáját! – így mondjuk ezt Kovásznán), és vizsgálódásaiból következtetve arra volt kíváncsi, hogy (bocsánattal mondva) alsó „testüregeimben” nincs-e lehallgató-készülék vagy más elektronikai „kütyü” felhelyezve? De ezen is túlestem valahogy. A vendégek egy egész osztályt lefoglaltak, a beteghez háromszobás „zsilipen” át lehetett bejutni, mindenütt fegyveres testőrség állt.
Loyque professzor nem esett térdre, sem „pofára”. Szigorúan kikötötte, hogy utasításai alapján csakis Elvira nővér nyúlhat a beteghez. Mit tehettek? Beleegyeztek. De rettenetes volt a bizalmatlanság! Kezdetben a WC-re is csak úgy mehettem ki, hogy velem jött egy bolgár nővér, és nyitott ajtó mellett (szeme láttára) végeztem a dolgomat. Utána szeme láttára lezuhanyoztam, és friss, steril köpenyt öltöttem magamra.
Miután a beteg jobban lett, csak kora reggel héttől este tizenegyig voltam szolgálatban. Nem kellett karanténban maradnom, hazavittek (!) autóval, majd reggel ugyancsak autóval munkába hoztak. Enni is kaptam: reggel-délben-este. Időközben, képzeljék: lakásom kulcsát elkérték, másolatot készíttettek róla, és amíg én munkában voltam, otthonomban egy fegyveres őr tartózkodott. Amikor hazavittek, átadta a lakást, de éjszaka mindig egy autó parkolt az épülettömb előtt. Szomszédaimnak ez feltűnt, jelentették is a rendőrségen, de az megnyugtatta őket, hogy csupán biztonsági intézkedésről van szó, mert egyik lakótársuk államfőt (!) kezel stb. (Elképzelhetik, nagy hirtelen mekkora „gomolyfelhőzet” kerekedett körém.)
De ezekkel a paranoiára valló külsőségekkel ellentétben a magas rangú beteg és felesége nagyon egyszerűen, kedvesen, „emberszabású” lény módjára viselkedett velem. Képzeljék! Az államfő egyenként megköszönt minden kezelési műveletet, melyet rajta végeztem. Felesége már kezdetben afelől érdeklődött, hogy én hol tanultam meg oroszul?
Nem mertem hazudni, pedig ettől és más hasonló kérdésektől ugyanvalóst tartottam. Óvatosan bevallottam, hogy második férjem moszkvai orosz volt, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Kérdés kérdést követett, és Zsivkovné asszonynak lassan életem egész addigi kalandját meggyóntam. Érdekes: nem lett negatív következménye! Nem estek pánikba egy „hazaáruló”, disszidens közelében. Amikor az is kiderült, hogy romániai, de magyar vagyok, eggyel fennebb léptem a „ranglétrán”. Zsivkov már túl volt a súlyos műtéten, jobban érezte magát, és elmondta, hogy az ő legjobb barátja, a bukaresti Nicolae Ceauşescu nagyra becsüli a magyar nemzetiséget. Annyira, hogy az elnöki rezidencia házvezetőnője is magyar asszony, mi több: őt is Elvirának hívják. Sőt, a miniszterelnök-helyettes, tehát Románia harmadik embere, „János Fazekas” is magyar nemzetiségű, lelkendezett a bolgár Első Ember.
Az idő tájt otthonról, szeretteimtől kevés információm volt a valós tényállásról, de amikor végre francia útlevéllel a kezemben hazamerészkedhettem, kiderült, hogy nem mind arany, ami fénylik. Továbbá a bukaresti udvartartás vezető cselédjét sem Elvirának, hanem Emmának hívták, udvarhelyi asszony volt, de ez már lényegtelen hibaigazítás ahhoz képest, ahogy bizonyos Covaciu (Kovács?) elvtárs viselkedett velem Sepsiszentgyörgyön a rendőrségen... De erről majd később!
Bevallom, hogy Zsivkovval óvatos és ravasz voltam. Miután megtudtam, hogy ki az ő legjobb barátja, elkottyantottam, hogy én nem amiatt szöktem Nyugatra, mert konfliktusba kerültem Ceauşescuval, vagy a kommunista rendszerrel, hanem mert repülőstiszt férjemmel való házasságom futott zátonyra. Otthon mindenünk megvolt, ami szem-szájnak ingere, itt elölről kellett kezdenem az életet, bizonygattam, és igazat beszéltem.
Nos, röviden így fest első „diplomáciai” nővérkedésem. Todor Zsivkovot és feleségét, akit Marának hívtak, őszinte, jó szándékú és bármiféle üldözési vagy nagyzási mániától mentes embereknek tartom, legalábbis kéthetes ismeretségünk tükrében, mert ennyi időbe telt, amíg lábra állították az élet-halál állapotban behozott beteget. A paranoid „burok”, mely körülvette őket, szerintem nem az ő agyuk szüleménye volt, hanem még a sztálini idők kötelező öröksége. Biztosan érdekli nőolvasóimat Zsivkovné Mara-Maleeva ruházata, frizurája. Szép és korához képest csinos asszony volt, két gyermek édesanyja. Nyugati divatszalonból származó ruhát nem láttam rajta, ízlésesen, de hazai „cuccokba” öltözött.
Csak érdekességként említem, hogy miközben otthon, Romániában (de az oroszoknál is) büntetendő cselekménynek számított, ha az egészségügyi személyzet pénzt vagy ilyen-olyan ajándékokat elfogadott a betegtől, én Párizsban a Zsivkov házaspártól szinte mindennap kaptam valamit. Legtöbbször kisfiamnak címzett cukorkát-csokoládét, de megajándékoztak világhírű bolgár parfümmel, ún. rózsaolajjal is, elegáns, „nyugati export” kiszerelésben. Egy másik alkalommal fából faragott butykosban barackpálinkával kedveskedtek, majd kaptam tőlük nemes bolgár vörösbort, utolsó előtti napon egy gyönyörű, rézből domborított, közel méteres átmérőjű tálcát (három láb volt hozzá, asztalként is használhattam), és kérem, higgyék el: búcsúzáskor névjegykártyát nyújtottak át, és meghívtak minket Bulgáriába. Mon­dom: minket, mert jelen volt Loyque professzor is, én fordítottam franciára, illetve oroszra a búcsúzkodás szövegét. Zsivkovtól én külön „meghívást” is kaptam. Azt mondta: tartsak velük, legyek a bolgár államelnökség főnővére. Ezen mindenki mosolygott. Elváláskor a szekus-doki falfehér lett, amikor tüntetően neki nem nyújtottam kezet, hosszasan farkasszemet néztem vele, és nem fogadtam a köszönését („a franc egye a pofádat!” – üzentem neki a tekintetemmel). Meggyőződésem: ha Zsivkovné asszonynak négyszemközt elpanaszoltam volna, mit művelt velem a fickó, tökön rúgatta volna a távárist (bocsánat a közönséges szavakért!). Én ugyanis dolgoztam nőgyógyászaton is, férfi orvos mellett. Láttam olyasmit, hogy a professzornak kipirul az arca, kitágul a pupillája, miközben nőbetegét vizsgálja (nőolvasóim értik, ugye, miről van szó?), de olyan arcátlan és gátlástalan tapogatást, mint amilyent a bolgár szekus elművelt velem, sem azelőtt, sem később nem tapasztaltam.
Na, hagyjuk! Ennél fontosabb, hogy én két hét alatt (miközben az egyetemi klinikán pihenőszabadságon szerepeltem) magánnővérként félévi állami keresetemnek megfelelő összeget vághattam zsebre, hivatalosan. Hogy Loyque professzor úr mit/mennyit kapott, nem illik firtatni. (Bármennyit is: megérdemelte!) Hogy mennyit fizetett a bolgár állam a Saint Antoine kórháznak, mely a francia betegbiztosítási rendszerbe tartozik? Ez sem került sajtónyilvánosság elé. Ezután eltelt tizennégy esztendő.
Anno 1989 karácsonyán a Francia Vörös­kereszt, melynek tagja voltam, megbízott mint háborús nővért (hadnagyot), hogy parancsnoka és tolmácsa is legyek az első expedíciónak. Egy Herkules típusú katonai teherszállító géppel Bukarestben kellett volna leszállnunk, csakhogy a reptéren lövöldöztek, halálos áldozatok estek. Minket átirányítottak Bulgáriába, Várna tudott fogadni. Ekkor már nem Zsivkov volt az államfő. November 10-én „peresztrojkás” államcsínyt követtek el ellene, letartóztatták. A vád: pazarlás, az államkassza leszegényítése. De vér nem folyt Bulgáriában! Erre oda kell figyelni! Zsivkov kebelbarátját hat héttel később érte utol a „peresztrojka”. Vagy minek is nevezzük azt, ami történt? Erről majd később, részletesebben...

(folytatjuk)