Amennyiben az Ábel a rengetegben az Atya jegye alatt zajlik – hiszen mégiscsak egy atyai környezet az, kicsit zord, kicsit rideg, de otthonos, és árad a szeretet belőle, akkor is, ha semmi más nem maradt –, úgy az Ábel az országban a Fiúé. A mindenkori első, vagy harmadik, vagy nyolcadik népmesei fiúé, aki elindul szerencsét próbálni az idegenségben: no egyelőre nem hetedhétországon túlra, csak éppen „ide”, egy erdélyi nagyvárosba.
És kiderül, amit mi, Ábel-fajták mindig is tudtunk: az emberek, épületek és a napi megélhetés útvesztőjében néha nehezebb megtalálni a helyes utat, mint a rengetegben.
Az Ábel az országban erről az útkeresésről is szól: itt is helyt kell állni, igazából itt kell helytállni, ahogy lehet. Ha másként nem megy, csellel, gánccsal, ügyeskedéssel: mert ebből is bőven akad Ábel és mindannyiunk életében. Ábel sem egy szent, ahogyan a mi fejünk fölé sem született teljes értékű glória, azóta sem. De nem is a mennybemenetel a cél, hanem az itthoni élet megteremtése.
Az Ábel-trilógia második kötete kicsit fájdalmasabb olvasmány, mint az első. És éppen annyira hiteles, hiszen ez is része az életünknek: nemcsak hősiesség és romantika van az életben, hanem bizony megalkuvás, néha meghátrálás, máskor kétes erkölcsiségű megalkuvás is.
A legfontosabb azonban, s ezt Ábel továbbra sem téveszti szem elől, bármilyen görbe utakon jár az országban néha: a hit és a remény az emberi igazságban. S ennélfogva a szeretet is, hiszen enélkül aztán tényleg elvesz a belső ország, ami nélkül külső sem lehet soha.
Ábel országa a mi országunk, akkor is, amikor éppen nem a miénk. És Ábel is mi magunk vagyunk továbbra is, olyankor is, amikor éppen nem szeretjük magunkat.
Ahogyan, továbbra is, a tükör másik oldalán is mi magunk vagyunk.