Éveim számának növekedésével egyenes arányban így advent tájékán, a szent ünnepek közeledtével eddig általam nem ismert csodaváró hangulat tör rám. Nagy nehezen sikerült jegyet vásárolnunk Vujity Tvrtko és Weisz Fanni késő esti előadóestjére.
Már bent, a színház termében – az elmesélt és levetített események hatására – úgy éreztem, lassan megváltozik körülöttem a légkör. A jelenlevőkből fokozatosan kiáradó együttérzés, szeretethullám rég nem tapasztalt jóleső melegséggel telített, biztonságérzetet sugárzó, láthatatlan fátyollal ölelte körül a jelenlevőket. Lelkileg feltöltődve álltunk fel előadás végeztével, és álomszerű hangulatban léptünk ki a teremből. A lépcsőkhöz érve ébredtem rá a kegyetlen valóságra: annyira fáj a térdem, hogy nem tudok egyedül lemenni. Barátnőm pici, törékeny asszonyka, nem mertem rábízni magam. Ekkor jelent meg mellettünk egy fiatal pár, és a szép szál, keménykötésű fiatalember szó nélkül segítségemre sietett. Épségben leértünk, megköszöntem, és a barátnőmmel elindultunk könyvet vásárolni, dedikáltatni. Szívfájdító érzéssel vettem tudomásul, hogy én, a „könyvbolond”, kevés pénzzel jöttem el otthonról, így lemaradtunk a vásárlásról. Szomorúan indultunk kifelé, amikor az előcsarnokban ismét előttünk termett „ifjú lovagom”, és karját nyújtva felajánlotta segítségét a kinti két lépcsőfok okozta akadály elhárításában.
A taximegálló felé tartottunk, amikor utánunk lépett és rákérdezett: könyvet nem szerettek volna vásárolni? Szerettünk volna, válaszoltam, de nincs elég pénz nálunk. Hát neki most van – mondta és mutatta –, megveszi, sőt, dedikáltatja számomra a könyvet. Azzal eltűnt, és alig pár perc múlva már jött is felénk mosolyogva, kezében a nevemre dedikáltatott könyvvel. Hogy csinálta, a hatalmas sor ellenére – tudván, hogy alig állok a lábamon – ilyen rövid idő alatt, az ő titka marad.
Alig jött ki hang a számon, nem tudtam semmit kérdezni, suttogva hebegtem, hogyan tovább? Elkérte a címemet, és már rohant is vissza a sorban álló párjához. Legalább a nevét mondja meg – kiáltottam utána. Rajmond – válaszolta.
Igen, akkor ott, azon a felejthetetlen estén megtörtént a csoda. Felocsúdva a szinte hihetetlen eseményből, ott a színház előtt, éjfél körül, a ragyogóan szikrázó csillagoktól fényes égbolt alatt jóleső érzés töltött el: amíg ilyen fiatalok élnek, nőnek fel körülöttünk, nem kell félnünk, hogy ki fogja majd folytatni haza- és nemzetépítő, sok nehézségbe, ellenállásba ütköző munkánkat! Isten áldjon, Rajmond! Még egyszer köszönöm, hogy visszaadtad a hitemet nemzedéked elveszettnek hitt erejében, lelki nagyságában!
BIRÓ MIKLÓSNÉ TOMPA ENIKŐ, Sepsiszentgyörgy
