Fel a Királyhágóra, ereszkedni be Kalotaszeg rendtartó világába, neki Erdélyországnak, lobogva, szeretve s derűsen, mintha először s mintha utoljára, mintha számadásra és nem újbóli számbavételre: lám, mire küzdi föl újból és újból magát a maradék magyarság az idegenségben?
És hányadszor írom húsz esztendő óta figyelmeztetőleg: ne tévesszen meg az úgynevezett tömbmagyarság kemény küzdelme a Székelyföldön, mert hiszen 1920 óta, Traianon óta eltűnt a Mezőség, Kolozs és Bihar, Maros és Brassó, Fehér és annyi más megye magyarságának hatalmas tömege!
Elzúgott Romániában is a nagy választás az Európai Unió parlamentjébe. A Gyergyói-havasok, a Hargita, a Cenk nem szavazott, azok most behavazva, nem látni egyetlen kampányplakátot sem a hegyoldalakban. Ám tele van Erdély, a Bánság, a Partium a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége plakátjaival, Markó Bélával, a semmitmondás RMDSZ-e és Markó Béla leválthatatlan elnök jelmondatával: új honfoglalás.
Nocsak, nocsak, mondom magamban. Jobb lett volna nem elpuskázni a meglévőt, most nem kellene ,,visszafoglalni", gondolok itt mindarra a semmire, amit több mint tíz éve az RMDSZ fölmondhat. Szőcs Géza költő szerint (Háromszék, 2007. december 1.) Markó Béla napkirályi öntudattal hirdeti: AZ EGYSÉG ÉN VAGYOK.
Tőkés László bejutott az unió parlamentjébe, és ezen a ponton valamennyi elégtételt és megnyugvást érez a magyarság ott, ahol a part nem csak az RMDSZ és életfogytigos elnöke miatt szakad, de Gheorghe Funar és társai is rezervátumba képzelik bele a maradék magyarságot, védett nyelvvé kívánják nyilvánítani a magyar nyelvet mint ritkaságot, mint spirituszban a kétfejű bárányt.
A sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap arról számol be, hogy a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja (ez hivatal, pestiesen s illőn így megkeresztelve) egyéves születésnapját fotókiállítással ünnepli Cigányok Erdélyben, romák Nyugat-Európában cím alatt.
A putrikban fagyoskodó, éhező cigány gyerekek arcát látom, a koszt és a betegséget, a sírást a pici cigány gyerekek ajkán, és kérdezem a koordinációs hivatalt: ugye, nem életörömet akart láttatni? Mert a katolikus egyház által létesített cigánytelepi iskolában tényleg ragyog egynéhány arcocska, ám a többit tépi a fagy, az éhség.
Vissza a havas oldalakra! Még azokra is kiírták talán Frunda György nevét, az RMDSZ egyik választottját: rá kell szavazni, hadd meséljen a román—magyar barátságról Brüsszelben épp ő, aki Tőkés László hibátlan jellemű tiszteletbeli elnök kizárását levezényelte az RMDSZ-ben. Két dudás egy csárdában? Á, dehogy. Hiszen 1989-ben, amikor Tőkés lelkész egyedül küszködött Ceauşescu ellen, Frunda Györgyöt a szekuritáté becenevén szólítgatta, s ő meg sem mert szólalni magyarul. A dudáskodásról ennyit, esetleg még azt, hogy Tőkés püspök nem volt hajlandó úgy táncolni, ahogy Frunda meg Markó fütyült a megmilliárdosodott küszöbein.
No de mit ad Isten, s mit az RMDSZ vezére? Frundát bejuttatta Brüsszelbe a vezérkar, ám ő másnap azt mondta, nem oda megyen, hanem az Európai Jogi Bizottságba, ott nagyobb a mannahullás, tegyenek mást abba az altató parlamentbe. És lőn. Tettek mást. A szavazó RMDSZ-hívek ismét átverve, átejtve, mert trükk a politika, és alaktalan tömeggel alakoskodik Markó és a többi a maga hasznára. Meddig? Míg egy szál fa nem marad a Hargitán, míg egy szál magyar Erdélyben.
Szép tiszta hó fedi a szennyet december első napjaiban a Kárpát-kanyarban, őzek trappolnak át Maksa határában a fehérségen, fűszálak után szimatolva, akár a romániai boldog cigányok a koordinációs kiállításon. És hát Sepsiszentgyörgyön is maradt még annyi humor, amennyi elég az üdvözlésemre: — Nocsak, hazajövél az ünnepre?
Nézek magam körül, hol itt az ünnep a viszontlátáson kívül? Nevetnek. S mondják, a központban, a Bodok Szálloda előtti téren Voiculescu hatalmas üstben főzi s főzeti híveivel gulyás mellett a magyarok iránti szakadatlan gyűlöletet. Mert december 1. nemzeti ünnep Romániában, akkor döntöttek úgy a géta-dáko-római népfiak, hogy magukhoz csatolják fél Magyarországot, hogy lenne rend, és fogyna a szintkülönbség Erdély, Nagyvárad, Temesvár, Arad, Marosvásárhely és Tecuci, Mărăşeşti, Craiova között. Hát ezt ünneplik az ingyengulyás és -sör mellett, és arra a szép jelenetre is gondolva, 2002-re, amikor ezen a napon Medgyessy Péter miniszterelnökünk román kollégájának kívánságára vigyorogva koccintott a román ünnepnapon. Magyarország földarabolásának előestéje emlékére. Ne feledjük: Medgyessy a mi adógarasainkon járja a világot mint Gyurcsány Ferenc lődörgő nagykövete.
Hogy Frunda Györgyöt az Európa Tanács jogi bizottsága januárban megválasztja-e elnökének (ahogy azt F. Gy. remélni méltóztatik), nem tudjuk. Tény, hogy a Székelyföldre visszaszálltak a turulmadarak, miközben Budapest 12. kerületében szervezett gyűlölet övezi az ércmadarat ma. És a madárvírusban szenvedő Ungár Klára számára hálából ez a Gyurcsány-kormány magas-magas posztot létesített elégtételként, hogy még nem sikerült eltakarítania a magyarok ősi jelképmadarát Budáról.
Ó, tanul az anyaországtól a magyar idegenben is! Mert Budapest úgy él a távol levők szeme előtt, mint a magyarság fővárosa. Ám egyre többen tudják már az igazat Erdélyben is, másutt is. Hiába, a technika, az technika. És az idegen szél tör előre Erdélyben is, viszi a szemetet, amit hoz a nyugati szél Magyarországra. Rettenetesen burjánossá vált divatszókkal megtűzdelt az eddig titkon is óvott szépséges magyar nyelv.
Emberek őrzik a magyarságot, nem üzletek. A pénz isten itt is.
Fölmegyek a megyei könyvtárhoz, ott van állandóan a magyar zászló, ott van a koordináció, másért nem lenne ott. Nézelődöm, hát kit látnak szemeim?! Nicsak, nicsak, hiszen ez Győzike!
Társaságban, pohár sör mellett érdeklődöm barátaimtól, hogy megbolondultak-e. Hiszen ettől az ízlés alatti bohóctól még azok is elirtóztak Budapesten, akik nemzették s életre hívták.
Hiába, áthozta a szél a Királyhágón Győzikét ide is. És azt is hozzáteszik a megirtózott itteniek, akik ismerik őkelmét, hogy meglásd, közönsége is lesz.
Legyen, aminek lennie kell! Ezzel megyek föl a berecki szárnyvasúttal Kézdivásárhelyre, ott lészen találkozóm olvasóimmal. Édes városom, a réges-régi céhek városa, büszkén magyar, s inkább arra büszke emez is, akár Székelyudvarhely, hogy a román gyűlölet és állami magyarpusztítás zajló tengerén is megvan még úgy-ahogy.
Benézek az udvarterekbe, sehol nem lelhető ez a városépítési mód; egy-egy céh épített ki utcácskákat lakóházakból, műhelyekből, segédek lakásaiból, aztán mai napig is úgy van a számozás.
A város főterén Gábor Áron szobra. És ott a felújított Vigadó, kultúrház és színházterem; valóságos ékszerdoboz, nem egyéb.
Nézem a kirakatát, nicsak, nicsak, falfelületnyi területen Győzike plakátjai! Mindenütt. Városszerte itt is. És három darab A4-es papírlapon szerénykedik libegve az én találkozóm.
Nevetni kél kedvem, merthogy ide küzdöttem le magam? És ide küzdötte le magát ez a remek városka, hogy Győzikézik, világ szégyenére?
Lehet, bele is pirultam, a szülőföldemen. Milyen erővel viszi a szemetet a nyugati szél...! Abban az ékszerdobozban Győzike... Aki azt sem tudja, hol van, csak azt, hogy mennyiért.
Meddig tart Európa? Meddig a gótika? És meddig Győzike?
Szókratész, Kálvin, Pázmány, irgalmazz nekünk, magyaroknak!
