Nem is oly régen különleges és ritka pillanatnak mondhatta az ember, ha igazi kenyérhez, igazi párizsihoz vagy babkávéhoz jutott. Nem csoda, hogy ’89 decemberében éhséglázadásra emlékeztető epizódok játszódtak le itt is, ott is az országban, amikor is a pártállami apparátust a legelviselhetetlenebb években is minden földi jóval ellátó titkos élelmiszerraktárakat feltörte a tömeg. Aztán hetek-hónapok teltével a szabadpiacon megjelenhetett az igazi kenyér, az igazi párizsi, a babkávé s a többi.
Ugyanakkor a kultúra értékeit kínáló piacon sok klasszikus műve megcsonkítatlanul s a tiltott szerzők könyvei szabadon jelentek meg. Tamási Ábele is, amely ugyan iskolai tananyag volt az utolsó dúlás, a „felszabadulás” után, megérte, hogy eredeti nyitómondatával jelenhetett meg, azzal, amellyel a kommunista kultúrpolitika uralma alatt megjelent kiadásokban nem találkozhatott az olvasó, éspedig: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé.” (Kiemelés tőlem – B. J.)
Igen ám, de nemsokára újabb hamisítások foglalták el az eredetiek helyét, de már nem politikai és cenzurális nyomásra. Tisztán üzleti-gazdasági megfontolásból például klasszikus meseírók művét amatőrök, avatatlanok, illetéktelenek és kufárok átírták, megrövidítették, elgügyésítették, s tömegpéldányszámban – a szerzők nevét bitorolva – adták ki rendre. Olvashatatlan nyelvezetű, élvezhetetlen stílusú, gyermekeknek kínált képes- és meséskönyvek garmadája foglalta el a könyvpiacot. Holott a gyermekek kezébe nem szabadna adni – Kányádi Sándor szokta hangsúlyozni – igénytelen irodalmat...
A kóros jelenségek gyorsan terjednek. A gyermek- és ifjúsági irodalom élő fórumait, a folyóiratokat érte utol egy idő után a járvány. Ezek egy kis része (Szivárvány, Napsugár, Cimbora) megmaradt igazi értékek közvetítőjének, nagy része viszont annyira elmagazinosodott, hogy már-már nem is az írott szó és igazi irodalom terjesztése a céljuk, hanem többek között a tinédzser használók öltözetének tartozékaié és egyéb bónuszoké, szemöldökre és más szervekre, kisebb-nagyobb tagokra kapcsolható mütyüröké. Oly mértékű ez a megszokottól való elhajlás a mondott lapok esetében, hogy immár nem is a lapot magát, hanem csatolt „ajándékait” várja a fiatal fogyasztó. Ami pedig még elgondolkoztatóbb, hogy ezeknek a magazinoknak mindenütt akadnak buzgó terjesztői, s nem akárhol, hanem a tanítók-tanárok körében, akik egyúttal úgymond szavatolják a kínált „szellemi” termék minőségét is...
A hamisítások ezer és ezer fajtája dívik, s megjegyezném, véleményem szerint mind közül a guminő egyik legalulmúlhatatlanabb, de ha csak a kultúra terén tekintünk szét, ott is könnyű észrevennünk a könyv- és folyóiratpótlékokat, amelyek hálójukba akarnak csalni időst és ifjút egyaránt. Azt gondolom, amikor belekóstol az ember ezekbe a pótlékokba, ma sem tehetne másként, mint egykor ama szójával „dúsított” kávé esetében tették sokan: abba kellene hagynia fogyasztását, ha nem akarja, hogy utolérje a gyakor... Hallgatnia kellene saját józan ítélőképességére, továbbá az igazi és eredeti szokások és értékek átadásában szerepet vállalók szavára, akik nem önös érdekből, hanem a közösség javát s az egyének szellemi-lelki épségét és integritását szem előtt tartva talán még őrködnek a vártán. Igaz, egyre kevesebben. Mert nehéz felvenni a harcot „versenyképesebb” résztvevőkkel, az eredetit mímelő hamissal, a látszatokkal, az előítéletekkel, a csábítással.
Hiába, nemigen tanul az ember! A két és fél ezer éves példa is ebben erősít meg. A cinikus görög bölcs ugyanis – feljegyezték róla –, amíg komoly dolgokra kívánta terelni a szót az agorán, senki sem akart vele beszélgetésbe elegyedni, de mihelyt elkezdett madár módra csiripelni, összeverődött köré a tömeg. Meg is korholta ezért a körülállókat, mondván nekik – a történészt idézve –, hogy ilyen ürességekre veszik maguknak a fáradságot, a komoly igyekezetre pedig késedelmesek és sajnálják az időt.