Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy ez év nyarán három mongóliai vendéggel kerestük fel azokat az erdővidéki emlékhelyeket Felsőrákoson és Vargyason, amelyeket a hunokkal, Attila királlyal és Réka királyasszonnyal hoz kapcsolatba még ma is az ott élő székelység.
A vendégek az ez évi Csoma-napok előadói voltak, útikalauzuk – szintén előadói minőségben – dr. Obrusánszky Borbála Magyarországon élő történész-orientalista, mongol szakos hunkutató, aki elmondta: a mongol tudósok egy része meg van győződve arról, hogy a mongolok a hunok leszármazottjai, és következésképp mi, magyarok-székelyek is rokonok vagyunk velük. Túl az újra meg újra napjainkban is felbukkanó és gyakran megkérdőjelezett eredetmonda valós tartalmán, napilapunk nem szaklapként, csak érdekesség gyanánt közelít a témához, az ide látogató mongol kutatócsoport pedig még mindig táplálja azt a reményt, hogy visszajön a Székelyföldre. Egyikük, Ucsiraltu (a mongoloknál nincs vezetéknév, csak nemzetségnevükkel élnek az emberek), Kínában, a Belső-Mongol Tudományegyetemen tanító nyelvészprofesszor – Belső-Mongólia Kína autonóm tartománya – figyelmünkbe ajánlja legújabb munkáját, amelyet a mongol nyelvet anyanyelvi szinten beszélő Obrusánszky Borbála fordít magyarra, ha arra megfelelő anyagi támogatást kaphatna. S mert a távoli mongol kutató munkájában többször visszatér a „székely–csángó–hun rokonság” kérdésére, közreadjuk Obrusánszky Borbála levelét. A témakör és a tanulmány iránt a Baróton élő Derzsi Sámuel és más magánvállalkozó is érdeklődik (feltételezzük, olvasóink is). Derzsi az erdővidéki (rikai és dobói) ásatások anyagi támogatója volt, s nevéhez kapcsolódik az ott végzett régészeti kutatások eredményeit összefoglaló külön kiadványsorozat (füzetek) megjelentetése.
„A hun nyelv töredékei nemcsak a késő ókori latin és görög nyelvi feljegyzésekben maradtak fent, hanem a kínai forrásokban is – írja Obrusánszky. – A közel 600 szóból és kifejezésből most jó néhányat a magyar nagyközönség is megismerhet. Ucsiraltu, a kínai Belső-Mongol Tudományegyetem professzora másfél évtizede kutatja a hun nyelv belső-ázsiai emlékeit. Eddig számos tanulmányt írt a kínai forrásokban lévő hun nyelvi emlékek rekonstrukciójáról, ahol a kínai nyelvészet eredményeit felhasználva, a régi türk és mongol nyelv alapján próbálta megfejteni e hatalmas ókori birodalom nyelvét. Az elmúlt fél évszázadban ő az első olyan kutató, aki a kínai átírásban fennmaradt hun szavakat először fejtette meg átfogó nyelvészeti rendszerrel, amelyre eddig nem volt példa a nemzetközi nyelvészeti irodalomban. A kínai és a korai altáji hangtörténetet egyaránt elemző nyelvészeti munkában nemcsak pusztán szófejtéseket és azok magyarázatait találjuk meg, hanem megismerkedhetünk a korai belső-ázsiai népek gondolkozásával és különleges hitvilágával, melynek egyes elemei a máig élő természeti »vallásban«, a ma táltos hitnek nevezett természeti hitben megőrződtek. Sőt, Ucsiraltu kimutatta, hogy az ősi Földanya-kultuszt a korai belső-ázsiai sztyeppei övezetben »hitü«-nek hívhatták, amely igazolja Vámbéry Ármin és Szentkatolnai Bálint Gábor korábbi elképzelését, és megoldhatja az eddig ismeretlen eredetűnek vélt magyar hit szó etimológiáját. Másik különleges szó a király szavunk, melynek eredetére máig nem született kielégítő magyarázat. Ucsiraltu szerint az a belső-ázsiai hun királyi nemzetség neve volt, amely az európai hunoknál méltóságnévvé vált. A mongol professzor szerint a magyar tenger rokona a hun tengri, mely hatalmas, nagy értelemben volt használatos, illetve ennek az egyik változata a csenger. A magyar krónikákban megtalálható kadar méltóságnév eredetije kutugunak hangzott, de már a nyugatra vonult hunoknál ez a méltóságnév átváltozott kadirra/kadarra. Sokan még úgy tanultuk az iskolában, hogy a magyar nyelvben nagyon sok szláv jövevényszó létezik. A mai nyelvészeti kutatások alapján kiderült, hogy azok nem a szlávok, hanem a szkíták és a hunok kifejezései lehettek, akik legalább a Kr. u. 9. századig uralták a kelet-európai sztyeppét. Az udvar, vagyis uralkodó központ szavunk keleti rokona az ordo vagy hordo, a palota. Nemcsak a nyelvészek találhatnak forradalmian új adatokat a könyvben, hanem a hazai és külföldi történészek számára fontos adatok szerepelnek a hun államszervezetről. Valószínűleg nem a professzor által kínált megoldás az egyedüli lehetőség a hun nyelvi glosszák megfejtésére és értelmezésére, de a munka mindenképpen korszakalkotó lehet a magyar tudományosság életében. Felhívja a figyelmet a hun nyelvi emlékek tanulmányozásának szükségességére, ahogyan erre már több kutató, többek között már Otto Maenchen-Helfen is utalt még az 1960-as években. Ucsiraltu kutatásai megerősítik azon nyugat-európai nyelvészeti álláspontot, amely szerint létezett önálló hun nyelv. A kötet végén egy kísérő tanulmányban a hun szavak magyar megfelelőiről olvashatunk rövid tanulmányt. Ucsiraltu szerint a Kárpát-medence keleti végein élő székelyek és a csángók biztosan a hunok örökösei. A professzor idén áprilisban tíz napot töltött Székelyföldön, részt vett a Kőrösi Csoma Sándor-napokon, majd rövid tanulmányutat tett mongol kollégáival a térségben. A mongol delegáció megbizonyosodott arról, hogy a székelyek a hunok utódai, erre nemcsak nyelvi, hanem régészeti és néprajzi adatokat is találtak. A könyvben erről is kis ízelítőt olvashatunk.”
