A következőkben megpróbálom áthidalni ezt az ellentmondást, hisz valóban szükséges szembe néznünk magunkkal, tetteinkkel így, „lapzárta” tájékán, de tegyük meg ezt emberibb vonásokat adva – vállalva egy kis szubjektivitást, elfogultságot is akár – a szigorú könyvelői mérlegelésnek.
Ténynek tűnik, hogy Magyarország, a magyar kormány valóban egyfajta sajátságos szabadságharcot vív. Hi­szem, hogy ez a vállalható út. Biztosan van sok más járható is, de ez, az általuk-általunk választott felemelt fejjel megtehető. Talán ez az egyetlen, mely magyarságunk megtartásához vezethet. Azt is el kell ismerni, hogy ami a mai országvezetés nyakába szakadt két és fél éve, felmérhetetlenül nagy és embert próbáló feladat volt. Látjuk azt is, hogy birkózik vele keményen és nem reménytelenül. Meg az is világos mindenkinek, hogy kerül homok is a fogaskerekek közé, hogy nem minden hibátlan, hogy vannak kakukktojásnak bizonyuló „kisfőnökök”, de a cél jó, az akarat adott.
A többi azon múlik részben, hogy mennyire tudunk tanulni a saját bakijainkból, részben meg azon, hogy mennyire hiszünk magunkban, a sikerben és a Jóistenben. A legnagyobb feladat talán a fiataljaink megtartása, hazacsalogatása, az önfenntartás újbóli megtanítása és a beszélgetés. Igen, a beszélgetés, az emberi kapcsolatok visszahelyezése az őket megillető helyre az idiotizáló médiakoktél önkéntes szürcsölése helyett, melyet a globális hatalom dugdos egyre az orrunk elé.
Ami engem illet, döntöttem: megpróbálom magam testileg és szellemileg épnek megőrizni úgy, hogy közben az önvédelem ne csapjon át önzésbe, az empátia lehetőleg csorbítatlan maradjon. Na, ha visszanézek a 2012-es magamra, akkor talán tehetséges kezdőnek elmegyek… Amit viszont egyértelműen sikernek érzek, az a mindennapi kenyerünk – sokszor csak falatkányi vagy morzsányi darabkákról van szó – rendszeres összegyűjtése. Mert minden napnak megvan a maga picinyke öröme. De talán egy példa a legérzékletesebb. Minap jártak itt a válaszútiak a 86 éves, életteli Kallós Zoli bácsival, a magyar népzenei, egyáltalán népművészeti gyűjtés élő legendájával az élen, aki Gyöngyi nevű jobbkezével még egy szórványmagyar kollégiumot is fenntart és igazgat, ráadásul a Mezőségen. És társként a Gáborokkal – egyikük doktorandusz tudós ember, másikuk tanfelügyelő –, akik a maguk tehetsége szerint segítik a fennmaradást. De velük jött Judit asszony is, ki veretes Wass Albert-felolvasásával ugyan ülőképességünket próbára tette, de amit átfogott, az a teljes életműből volt nagyszerű merítés. És jött két román pedagógus, egyikük a helyi iskola igazgatónője. Teljesen nyitottak, a legjobb értelemben vett európaiak, barátságosak, akik felismerték a normális együttélés kölcsönös előnyeit. És jött, „örménylett” az „aranyszájú” Melinda meg a lelkes fiatalok. És ott voltak a hihetetlenül nagy szívű békési és Békés megyei emberek – a közönség –, kik eltűrtek, és megbocsátottak minden bakit, kik lelkesen tapsoltak és rendkívül gálánsan adakoztak. Fáradt háziak, fáradt vendégek, fáradt közönség, mindenki egy hét kemény munka után, de ami e hármas találkozásból eredt – a frenetikus életerő és energia –, helyretett mindenkit. És példát mutatott arra, hogy a mérleg serpenyője nemcsak tárgyi dolgokkal nyomható le javunkra, hanem életet adó szellemiekkel is. Sőt.
Na, ezek 2013-as gyűjtéséhez adjon erőt mindenkinek a Fennvaló! Áldott karácsonyt, boldog új esztendőt!