Teherautó platóján jött a hatalmas, feldíszített fenyőfa, és a hangszóróból zengett a Mennyből az angyal. Lassan ment a teherautó, utcáról-utcára kanyarodva, és ahol megállt, a cserkészek kicsi fehér papírzacskókat dobáltak le az akkor már összesereglett gyerekeknek, és mi már tudtuk, hogy a zacskóban öt szem szaloncukor van, erre vártunk olyan nagyon. Már kora délután lestük az ismert hangszóróhangot, és amikor végre meghallottuk, eszeveszetten rohantunk le az utcára: Itt a Mindenki Karácsonyfája!
Tudtuk, hogy jönnie kell, még a háború éveiben sem maradhat el! Hiszen olyan háború nem lehet – véltük gyerekfejjel –, hogy a Mindenki Kará­csonyfája ne jöjjön! A szaloncukros zacskót, mint a kincset, lobogtattam Anyámnak, hiszen ekkor mi már csak széndarabkákat tudtunk csomagolni a régi üres szaloncukorpapírokba.
Ma már csak egyedül emlékezem, nincs, akivel újra átéljem, és nincs már, akitől kérdezhetnék bármit is. Pedig mennyi mindent meg kellett volna még kérdeznem.
Talán ezért is jár a fejemben, hogy vajon mi, idős nyugdíjasok – akik még itt vagyunk – mesélünk-e eleget gyerekeinknek, unokáinknak? Ebbe az informatikai őrületbe be kellene néha csempészni meghitt beszélgetéseket, megélt történeteket. El kellene mesélni, hogy ha idős korunkban is, de mi már láthattuk – és nemcsak térképről – hazánk gyönyörűséges tájait, láthattuk a Kárpátokat, II. Rákóczi Ferenc szülőházát, a gyulafehérvári Hunyadi-szarkofágokat, a bércre épült Árva várát, a csendességbe merült kicsiny Árpád-kori templomokat, a Hargitán emelt három keresztet, a Vaskapu szikláit és megannyi nevezetes történelmi emlékhelyet, amelyről mind-mind mondhatnánk egy-egy igaz mesét. Ez is lehetne olyan varázslat, mint a valamikori Mindenki Karácsonyfája, amiről már csak unokáink tudnak majd mesélni!

SZABLYA ADRIENNE, Budapest