Szenteste szeretetben
Antal Zsófia, Sepsiillyefalva: Édesapám korán meghalt, hárman maradtunk testvérek apa nélkül, árván, de azért mindig szép volt a karácsonyunk. Édesanyám, szegény, mindig úgy rendezte, hogy örvendjünk az angyalnak, és szeressünk mindenkit. Ma­gyar­országon éltek rokonaink, és ők küldtek sok ajándékot. El lehet képzelni, milyen nehéz volt édesanyámnak özvegyen három gyermekkel. Aztán, amikor megnőttünk, már mi öltöztettük a karácsonyfát, ami volt, azzal. Fűztünk színes papírból láncokat és ragasztottunk csillagot. Hetven­három esztendős vagyok, sokat megéltem, azt mondom, nem volt könnyű, de szeretet mindig volt.
Dimény Zsuzsanna, Komolló: Az én gyer­mekkoromban nem volt ilyen gazdag a karácsony, de mi szeretetben töltöttük a várt estét. A karácsonyfa a sötét szobába volt betéve, amikor meghallottuk a csengőt, és bementünk, már égtek a gyertyák. A család együtt elénekelt karácsonyi éne­keket. Nehéz idők jártak akkor. Nem volt szaloncukor, almát tettek a fára, diót és kekszeket.
Ráduly Katalin, Komolló: Az első babát egy karácsonyon kaptam, rongybaba volt, a feje mintha porcelán lett volna, de mégsem az. Olyan becsben tartottam, hogy csak. Komollón csak négy osztály volt, a felsőbb iskolát Rétyen végeztem, és amikor befejeztem, akkor a kedvenc tanárom leányának, Zakariás Veronka matematikatanár leányának ajándékoztam a babát. Szép emlékeim vannak, bár nehéz volt. Mi kockacukrot csomagoltunk krepp-papírba, a diót bronzzal festettük, kekszet sütöttünk, a közepét kivágtuk, azt aggattuk a fára, és almát. Azokat az illatokat, ízeket elfelejteni nem tudom. Már egy héttel azelőtt megkezdődött a készülődés, a takarítás, kenyérsütés, kalácssütés, kemencében sütöttek, és ott főzték a káposztát. Ezért vártuk a karácsonyt a legjobban, ezért a készülődésért. Karácsonyt most is várjuk, most is készülünk, várjuk a családot haza, összegyűlünk, de azokat a régi ízeket, illatokat sehogy sem tudjuk visszahozni.

Angyal a Duna-csatornától
Fodor Imre, Sepsiillyefalva: A nyolcvanas évek elején, mindig december elsején hívták be kötelező munkaszolgálatra a gépkocsivezetőket, és édesapámnak három hónapig vagy a Duna-csatornánál kellett szolgálnia, vagy a Vâlcea megyei szénbányánál. Akkor már éreztem, hogy a karácsony nem csak angyalvárás nálunk. Egy nap, amikor már jócskán benne jártunk a karácsonyi készülődésben, anyuka idegesebb volt, mert valaminek kellett történnie, nagy volt a háznál a jövés-menés. Én leselkedtem, hogy mi is történik tulajdonképpen. Gondoltam, vajon nekünk lesz-e karácsonyunk, és néztem, viszi-e el az angyal a levelemet az ablakból. Egy­szer nyílik a kapu, bejön egy bácsi, bemegy a nyári konyhába, és egyszeribe bekerül a karácsonyfa a szobába. Hí, a jó iskoláját, hát mi történik, mi lesz a levelemmel – gondoltam. Később megkérdeztem édesapámat, hogy is van ez. Elmesélte, hogy akkoriban sokan voltak háromszékiek a Duna-csatornánál. A zágoni Szabó Kati tornászlány édesapja irányította onnan a járatokat, és valahogy mindig úgy csinálta, hogy azoknak a sofőrembereknek a családjához, akik ott dolgoztak a csatornánál, az angyal elment. Szabó Berci bácsinak köszönhető, hogy a karácsonyfák felkerültek erre a járatra, és minden faluban letették ezeknél a családoknál. Ezt utólag tudtam meg, nagyon meghatott. Így nekünk is volt karácsonyunk, tudtunk egymásnak örvendeni, igaz, csak hármacskán, apa nélkül. De ott volt a láng, a fény, és most is ott lesz a hatvanhat évesen elhunyt édesapám emlékével, szeretetével együtt.

A kiscipó is örömet szerzett
Ilyés Erzsébet, Kőröspatak: Mi hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Mindig úgy csinálta szegény anyám, hogy örömet szerezzen. Karácsonyfa mindig volt, rajta kockacukor becsomagolva. És mindig sütött kenyeret. A testvéreim Magyarországon szolgáltak, hazajöttek karácsonyra, és hoztak, ami kellett. Nem mondhatom, hogy nélkülöztünk, nem gondolhatok rosszra vissza. Most egyedül élek, a testvéreim mind meghaltak, a szüleim is, most egy éve meghalt a férjem. Két fiam van, egy Magyar­országon él és egy Kőröspatakon. Van négy unokám és egy dédim is. Várom a karácsonyt.
Gál Margit, Bo­dok: Lassan ötvenöt éve vagyunk házasok az étfalvazoltáni Gál Imrével. Nem volt könnyű az élet. Iskolás koromban jártam a vasútra burjánt pucolni, a vakációban is dolgoztam, később  a borvíztöltödéhez kerültem.
Gál Imre: Tizenhárom éves koromtól idegen kenyeret ettem, elmentem inasnak. Ott tanultam ki a szabóságot, és ott voltam Málnáson ötvenegyig, majd hazajöttem a szülői házhoz, aztán megnősültem. Gyer­mekünk nincs, ketten vagyunk egymásnak, és várjuk a karácsonyt.
Czira Erzsébet, Egerpatak: Hatan voltunk testvérek, árvaságban nőttünk fel, tizenkét éves voltam, amikor édesapám meghalt. Édes­anyám nevelt egyedül, amíg családot ala­pítottunk. Nem volt könnyű, de azért jól meg­voltunk. Ka­rácsony­kor sütöttek kicsi cipót, annak is örvendtünk, ke­nyér­tésztából pedig ma­da­rakat, olyan kiflifélét. Mi már tizenkét évesen dolgoztunk, négy osztályt jártunk, munkába álltunk a kollektívbe, hogy be tudjunk segíteni a családnak. Aztán ké­sőbb végeztük a nyolc osztályt. Négy gyermekem van, kettő Ausz­tri­ában, egy Ko­mol­lón, egy fiam pedig meg­halt negyvenhárom éves korában. Mi már a gyermekeinknek jobban meg tudtuk teremteni a karácsonyt, meg tudtuk hozni az örömet. Idén karácsonykor az Ausztriában élő gyermekeink nem jönnek haza. Komollón van egy unokám, és az elhunyt fiamnak egy gyermeke, akinek az édesanyja is meghalt harmincévesen, mi neveljük ezt az unokát. Amit tudunk, megadunk neki, úgy számítjuk, hogy ez az ötödik gyermekünk.

Különös találkozások
A Diakónia karácsonya jó alkalom volt arra is, hogy régi barátok, akik gyermekként együtt játszottak, majd házasság révén elkerültek a faluból, máshol telepedtek le, most találkozzanak. De egy külö­nös találkozás­nak is helyszíne volt aznap Sepsi­illye­fal­va. A ré­tyi Ko­vács Károly ki­hasz­nálva az alkalmat, hogy Illye­fal­vára szál­lítják, meglátogatta egy­kori katona­társát, Posztós Jánost, aki betegség miatt mind a két lábát elveszítette négy esztendővel ezelőtt.
Kovács Károly: Ploieşti-en voltunk katonatársak ezelőtt hatvan évvel. Tíz éve nem találkoztunk, és amikor most bementem hozzá, csókolt, ölelt. Azt mondta, sokszor enni adtam neki, sok mindent köszönhet nekem. A tiszti konyhán voltam a három év katonaság alatt, akkor gyenge ételek voltak, árpakása és ilyesmi, hát bizony kellett azt pótolni. Voltunk vagy tizenöten Háromszékről, mind elmentek, meghaltak, csak mi ketten maradtunk. Látogatásomkor a barátommal jót beszélgettünk, csak a jót mondtuk el. Úgy voltunk, mint édes testvérek. Bizony megjelent egy kis könny is a szemünkben, hogy még egyszer megláttuk egymást nyolcvanesztendősen. Értem a magyar világot is, szárazságot is. Volt elég nyomorúság, de a karácsony mindig ünnep volt. Hárman voltunk fiútestvérek, a nagyobb bátyám tanító volt Rétyen és Zágonban, a másik testvérem földműves, én a kereskedelemben dolgoztam. Mi nem éltünk rosszul, volt földecskénk, marhát is tartottunk, a nincsességet nem éreztük. De voltak gyengébb családok, azoknak bizony nehéz volt. Van egy leányom és egy fiam, ott laknak Rétyen, karácsonykor ők is jönnek, mi is megyünk, együtt leszünk az egész család.