Még mielőtt ez bekövetkezne, engedtessék meg, hogy sajtó útján kívánjak minden kedves olvasómnak családi szeretettől teljes ünnepet, mert szerintem az a legszebb a világon, ha az emberek összetartoznak. Vallomásaim sorozatának fele útján ideje elárulnom: néhai fiam sugallatának próbálok eleget tenni azzal, hogy életem történetét nyilvánosság elé tárom.
– Anyu! Ilyen mozgalmas életet, ennyi szenvedést, de sikert is, amit te megéltél, kevesen mondhatnak magukénak. S eközben idegeneknek is annyi segítséget és szeretetet nyújtottál, hogy az már emberfeletti. Papírra kellene vetned – biztatott Valentin nem is egyszer.
De kinek volt ideje vagy lelki indíttatása bár naplót vezetni? Karácsonyról, tehát a Jézuska születéséről lévén szó, most döbbenek rá, hogy elfeledkeztem életem egyik fontos mozzanatáról. Már párizsi nővéri „munkamezőm” első napjaiban hallottam hírét Lourdes-nak (kiejtés: Lúrd). Katolikus franciák Szűz Mária-zarándokhelye, ahol csodák történtek-történnek egyfolytában. Ilyenek hallatán a „felvilágosult” ember el szokott mosolyodni. Csakhogy orvospro­fesszortól (is) hallottam – vállvonogatva bizonygatta –, hogy gyógyíthatatlan betege igenis meggyógyult a zarándoklat után. De ez még semmi! A körülbelül Kovászna-méretű kisvárosban orvosi kutatóintézet is működik. Az elmúlt százhúsz év alatt közel hetven „csoda” történt, és szakemberek szerint ez a víznek tulajdonítható. Abban a barlangban fakad, melynek bejáratánál Szűz Mária tizennyolcszor jelent meg egy francia parasztlány, Bernadette Soubirous előtt.
Ezek hallatán kezdtem élükre rakni a garasokat a nagy kirándulásra, és első francia pihenőszabadságom idején kisfiamat zarándokútra vittem. De mit is kerestünk mi Lourdes-ban? Én ugyanis református hitből tettem „vizsgát” a kovásznai templomban! Kisfiamat pedig görög katolikus szertartás szerint tartottuk keresztvíz alá. Eszerint lett elsőáldozó is.
Vajon, a francia Szűz Mária odafigyel-e az én kérésemre? Megérti-e egyáltalán? (Még nem tudtam franciául.) Ilyen dilemmák közt ténferegtem Valentinnel a lenyűgöző katedrális előtt, ahol sok millió ember fordul meg évente. Aztán, amikor az átszellemülten sodródó tömegben a világhírű Mária-barlang (grotta) elé érhettünk, én úgy megszeppentem a Madonna szobra előtt, hogy mukkannom sem sikerült franciául. Magyarul suttogtam el a Miatyánkot, és végére illesztettem református fohászomat: – Istenem (így!), segíts, hogy felnevelhessem a gyermekemet!
Valentint a gyermekotthonban pravoszláv rítus szerint nevelték, összetette ő is a kezecskéit, és oroszul (!) imádkozott. Aztán, amikor átadtuk helyünket a mögöttünk következőknek, kisfiam belém kapaszkodott, és fülembe súgta.
– Mamici! Tudod-e, hogy én mit kértem a Jézuska édesanyjától (így)? Azt a... repülőgépet, amit a múltkor a kirakatban láttunk!
Valahányszor ez a naiv zarándoklat eszembe jut, mosolyogni támad kedvem, mert amikor kikeveredtünk a sorból, akkor ébredtem rá, hogy a mi kérésünk nem a lourdes-i Szűz Mária „kompetenciája”. A gyógyítás színhelyén voltunk ugyanis, ahová tolókocsiban taszították ki a beteget, karonfogva vezették a vakot, volt, aki mankóval araszolt, láttam sok kopasz embert – citosztatikus kezelés miatt hullott el a hajuk-sze­möldökük – és így tovább. De megörökíttettük magunkat: gyenge fényképért nagy árat fizettem. Szedett-vedett ruháimban úgy nézek ki, mint egy romániai koldus asszony: tarka szoknyám terebélyes, fehér kabátom ujja arasszal rövidebb a kelleténél, de vállban ugyanannyival szélesebb, táskám ódivatú. Valakinél takarításért ráadásként kaptam ezeket. Nyár volt! A szabad ég alatt töltöttünk egy éjszakát, szálláshelyre nem volt pénzem. De kisfiam óhaját számon tartottam, karácsonyra, melyet munkahelyen ünnepeltünk, megkapta a repülőgépét. Orosz imába suttogott kérése tehát beteljesült. A „csodát” észre is vette!
Telt-múlt az idő, és mindennapjaim zűrzavarában el is feledkeztem Lourdes-ról. Aztán – épp advent előtt – sorra került a mentős időszak, az a pillanat, amikor jelentkeztem rohammentő-sofőrnek, és amikor én (!) kértem a nagyon alapos pszichiátriai-pszichológusi kivizsgálást. Elképedve néztek rám, amikor elmondtam, hogy a közelmúltban a temesvári pszichiátria zárt osztályán feküdtem két hónapon át, mert öngyilkosságot próbáltam elkövetni. De elmebetegségnek semmiféle orvosi vizsgálat még nyomát sem találta. Az irodalomból közismert 22-es csapdájához hasonló, nevetséges helyzetbe kerültem. A pszichiáter dühbe is gurult, majdhogynem rám borította az asztalt!
– Asszonyom! Ön valóban rohammentős szeretne lenni? Avagy minket akar hülyére venni?
Nos, bármennyire kételkedtem is önmagamban, jólesett, hogy testileg-lelkileg egészséges lettem. Tehát képes arra, hogy felneveljem kisfiamat. Ekkor döbbentem rá, hogy én épp ilyesmit kértem a „Jézuska édesanyjától”. S úgy tűnt, meghallgatásra talált! Ezután én ebből a „hipotézisből” merítettem életre szóló energiákat. (Többször visszatértem Lourdes-ba!)
*
Kovászna! Gyermekkori, karácsonyi emlék! Szeretetcsomagot kaptunk! Kora délután volt, de már sötétedett, amikor hazafelé siettem a templomból, egyedül, az Erzsébet-ligeten át, mely a patak árterén egy rendezetlen, nagy égerfabozót volt. És ugrándoztam! Egyrészt mert fáztam (gumitalpú vászon tornacipőt viseltem, többre nem futotta), másrészt a boldogságtól. A papírzacskóban ugyanis színes ceruza, keksz, csokoládé és meséskönyv lapult. Utam átvezetett egy deszkapallón. Hogy, hogy nem: kiejtettem a csomagot a kezemből! Az beesett a vízbe, és azonnal bebukott a jégpáncél alá. Elképedve álltam: – Istenem! Add vissza a csomagocskámat! Vártam sírásra görbülő szájjal, de hiába. – Istenem! Ad-d-d visz-sza...! (Nem adta!!) Ekkor leszaladtam a patakmederbe, de megcsúsztam, és betörött a jég alattam. Sírva, dideregve rohantam haza nagymamához, hogy elpanaszoljam a rettenetes égi igazságtalanságot, de már az utca sarkán észrevettem, hogy otthon valami csoda történt.
Petróleumra a lámpába ritkán volt pénzünk, de ekkor templomi fényesség fogadott a lakásban. Az almákkal, diókkal, cukorkákkal feldíszített karácsonyfa alatt egy pulóvert találtam, és egy pár vastag, meleg zoknit. Nagymama kötötte titokban. A gyapjúfonal csakis Ghiţă Trandabur bácsi ajándéka lehetett, gyertyákat és cukorkákat a karácsonyfára, de liter friss tejecskét is Olteanu pap bácsitól kaptunk. Csutak Imrus bácsiék szemközti szomszédaink voltak. Ők diós és mákos kaláccsal kedveskedtek. Vén Lajosék meleg házikenyeret, a Papuc család (román juhászok) túrót küldött a karácsonyfánk alá, mert nyílt titok volt, hogy milyen szegénységben éltünk, és mi okból. (Apám a kocsmában ünnepelt.)
– Elvira! Hogyan követhettél el akkora marhaságot, hogy férjhez mentél egy románhoz? – kérdezte tőlem valaki, egyszer. – Itt rontottad el az életedet!
– Te, jóember! Van-e fogalmad, hogy gyermekkoromban én a román szomszédaimtól több szeretetet kaptam, mint nemesi származású magyar apámtól? Beszéltük egymás nyelvét! Gyűlölködés köztünk nem volt, válaszoltam kapásból.
Dálnoki nagyszüleimnél úgy kezdődött az ünnepkör, hogy nagytata disznót vágott. Mi, gyermekek (nagynénéim: Mária és Zsuzsa alig pár évvel voltak idősebbek, mint én) körbeugrándoztuk a szalmalángot, megkóstolhattuk a disznó frissen pörkölt, ropogós fülét-farkát, és káposztalevet ittunk. A férfiak köményes pálinkával koccintgattak. Készült a sok finomság: hurka, kolbász, füstre előkészített csülkök, disznófősajt... Aztán, amikor túl voltunk a munka rohamán, agyas levest ettünk. Mondhatnám, vacsorára, mert a téli napforduló közelében már kora délután sötétedett. Ünnep előtt nagymama házikenyeret és kürtőskalácsot sütött. Illatuk messziről érzett. A patakon túl cigányok laktak. Nagytatánk kóstolót küldött nekik is, hadd örvendezzenek a purdék. És megérkezett a Jézuska születésnapja. Rendbe tettük a házat, ünneplő ruháinkat előszedtük, és családi csapatban elindultunk az istentiszteletre.
Nagyapánknak az volt a filozófiája, hogy nem érdemes kúriát építeni, mert az nehezen osztható, örökösök közt mindig csak vitát szül. Földeket: erdőt-legelőt-mezőt vásárolt, ha tehette. (Rossz tipp volt: nemsokára jött a kuláktörvény, kollektivizálás!) A kicsi ház, amelyben laktak, mindössze két helyiségből állt: konyhából (itt ettünk-főztünk-mostunk-mosakodtunk...) és szobából, ahol négy ágy volt. Leg­többször kovásznai nagymamámat is áthozták karácsonyra. Ilyenkor ő, Ferike öcsém és én egyazon ágyba húzódtunk. Dálnoki nagyszüleimnek is megvolt a törzshelyük, mindenki elfért. Nagyapó sokszor felkelt éjszakánként, hogy állataira vigyázó pillantást vessen. Talán még emlékeznek olvasóim arra a mozzanatra, amikor a szovjet csapatok lovakat rekviráltak, és elvitték nagyapánk életének a Csillagát is, így hívta legszebb lovát. Akkoriban az egész vidék „ruszkikat” átkozott egyfolytában. És én – pár évvel ezután – feleségül mentem egy oroszhoz. S hát ahhoz mit szóltak, hogy ott Gocz-rokonra találtam, aki orosz asszonyt, életének haláltábori megmentőjét, Tatiana nénit vette feleségül?
Volt sürgősségen töltött karácso­nyom is szép számban. A Zsiv­kov-históriában bemutatott Loyque professzorral ezután sokat dolgoztam együtt. Tőle hallottam: „az emberiség egyre inkább saját fogaival ássa meg a sírját”. (A mértéktelen evés-ivásra célzott.) De olyat is meg kellett érnem, hogy betegágyban, sőt, mély kómában épp én feküdtem karácsonykor. Montgeronból Petrov atyát küldték ki, hogy Valentint elbúcsúztassa az édesanyjától. Arra ébredtem a túlvilágról, hogy a pap valami hűvös, illatos anyaggal keresztet rajzol a homlokomra (utolsó kenet?). Oroszul beszélt, pravoszláv rítus szerint. Talán feloldozott bűneim alól? Minden szavát értettem! Megszólalni, mozdulni, jelt adni nem tudtam! Kisfiam hangosan zokogott, és ma is szó szerint emlékszem, hogy mit mondott.
– Bátyuska Petrov! Ez nem az én édes­anyám! Az én anyukám szép! Fiatal!... És kedves!
Valóban ijesztően nézhettem ki! Ret­tenetesen szederjes-lila voltam, és dagadt a rengeteg kortikoszteroidtól.
*
...És ezt is sikerült túlélnem! De volt olyan karácsonyom is, amikor hullaházban pakoltunk dermedt holttesteket egyik helyről a másik­ra. Egy francia újságírót kerestünk (Bukarest, „forradalom”,1989). Megadatott Mekkába is ellátogatnom, ahová kuvaiti betegemet kísértem. (Meggyógyult!) Most úgy érzem: soron következő nővéri feladatom lesz a legnehe­zebb. Két fiúunokámmal le kell utaznom a trópusokra. Történt, hogy a nagyobbik nem bírta elviselni az apja halálát. Összeomlott! Gyermekpszichiátriai intézetbe vittük. Most környezetváltozást ajánlanak neki. A Saint Maurice-szigeten beíratom a fiúkat francia iskolába, bennszülött gyerekek közé. Szabad időnkben úszni, csónakázni, könnyűbúvár­kodni, biciklizni fogunk. Harcolni tanítom őket! És hinni valamiben! Kisebbik unokám távcsövet kért tőlem. Azóta a csillagokat szemléli esten­ként, egyfolytában.
– Mi érdekeset látsz, aranyom? – kérdeztem rá gyanútlanul.
Döbbenetes volt a válasz!
– Keresem... ÉDESAPÁMAT!
(folytatjuk)