De nem ott ismerkedtünk meg, hanem a Szent Anna-tónál, ott, ahol égig érnek a fenyőfák, ahol kristálytisztán hullámzó víz mesél a legendák világáról, a bálványosi várról, a tündérekről... Csíki tanár úr nem a mesét figyelte, hanem apai gondoskodással követte diákjainak minden mozgását, s ha a szükség úgy kívánta, igazi pedagógusként, gondviselőként lépett, hogy védje a természet kincsét, s a diákjai egészségét. Sokszor felelevenednek emlékezetemben a Szent Anna-i képsorok, és mindig arra a következtetésre jutok, hogy irigylésre méltó szülői és iskolai nevelésben részesült a tanár úr.
Nem sok idő múltán a tanár úr testnevelő tanári, edzői útja s az én újságírói utam gyakran találkozott, mondhatom úgy is, hogy összefonódott, hiszen valahányszor ellentmondásba került véleményünk (ilyen volt jó néhány) egy-egy mérkőzés kapcsán, nem kritikusan fordult felém, hanem baráti és szakmai beszélgetéssel igyekezett egyeztetni, egy vágányra terelni a véleményeket. Mi tagadás, kezdő újságíróként sokat tanultam tőle a sport területén.
A napokban újra találkoztunk. Élet­pályájáról beszélgettünk, mert úgy vélem, Csíki Sándor tanár úr példája tiszteletre méltó és ugyanakkor követendő.
Köpecen született 1934. május 25-én. Szülőfalujában kezdte az iskolát, itt járta az I–IV. osztályt Nagy István tanító bácsi idején. „A tanító bácsi a falu mindenese volt – így a tanár úr –, színdarabokat tanított, táncot, ő vezette be Köpecen a szüreti bált, pontosan megtartotta az órákat, egyetlen tornaórát sem hagyott ki... Ma kopjafa őrzi emlékét az iskola udvarán.” V–VIII. osztályt Székely­udvarhelyen végezte, s itt került közelebb a sporthoz, az általános testneveléshez. Ki­lyéni Imre tornatanár irányításával a torna vonzáskörébe került, de a székelyudvarhelyi A-divíziós csapat, az Autosport is megfertőzte öccsével, Attilával együtt a kézilabda vírusával. „A régen feledésbe merült tornaünnepélyeken ismerkedtem meg a nyújtóval és a különféle ugrásokkal. Ezek az évzárók igazi népünnepélyekké nőtték ki magukat. A kollégium kertjében atletizáltunk, játszottunk, a Papkertben szánkóztunk. A nagy nyári vakációk végén alig vártam, hogy felpattanhassak édesapám megpakolt lovasszekerére, s elinduljunk Szé­kelyudvarhelyre. Vonzott a város és az iskola sportélete. ”Székelyudvarhely után Bras­sóba került a Fémipari Szakiskolába, ahol Újsághy Gábor testnevelő tanár egyenget­te útját a sportmozgalom rengetegében. Továbbra is inkább a torna és a kézilabda vonzotta. „Szertornában a városi Torna Egylet színeiben heti három edzésen vettem részt, na és a középiskolák, a Honterus, a Şaguna, a 3-as számú líceum (a mai Áprily Lajos Líceum) és még jó néhány suli közötti versenyeken. Nagy presztízscsatákat vívtunk, mind a szertornában, mind pedig a nagypályás, mert akkor az volt, kézilabdában, de soha sem etnikai alapon... Nagyokat kirándultunk Brassó-Pojánába, ott rendezték meg a Téli Világifjúsági Fesztivált, nyá­ron szorgalmasan kijártunk Noába a strandra, s nem egyszer átruccantunk a Feketha­lom mellett emelkedő Magura strandjára. A Torna Egyletnél a szerek között olyan tornásztársakkal dolgoztunk, mint Szimacsik, Elekes, mindkettő válogatott, nagy hatással voltak ránk. Az Egylet gondoskodott a versenyeztetésünkről is, bemutatókat szervezett, sorra bejártuk a Brassó környéki te­lepüléseket, a szomszédos városokat.” Fé­mipari elvégzése után egy évig a város hadi üzemében, a Metromban dolgozott. A Metrom aztán megszűnt mint hadi üzem, és ezzel véget ért Csíki Sándor kihelyezés-kötelezettsége. Megnyílt előtte a lehetőség kapuja, felvételizhetett a fővárosi testnevelési főiskolára. 1953-ban felvételizett is sikerrel. „A főiskolán a tornaszakos csoportba kerültem, oda, ahol mindennapos volt a szertorna, de ezzel párhuzamosan ment az elméleti és gyakorlati képzés a többi sportágban... A jó tornászmenetelésemnek köszönhetően amolyan kisegítő lettem, a csoporton belül rám bízták a gyengébbeket... 1954-ben megalakult az Állami Cirkusz, s ez segítséget kért a főiskolától. Egy tizenöt tagú csoport – köztünk én is – vállalta, hogy besegít a frissen alakult intézménynek. Részt vettünk a megnyitóján, majd hat hónapon át minden előadásán. Természetesen, tornánk az akrobatikára hangolódott.” 1957-ben, a főiskola elvégzése után mint fiatal diplomás testnevelő tanár Nagybánya tartományba került, ahol mint „idegent” ide-oda helyezték, Szatmár­németibe, Máramaros­szigetre, Nagykároly­ba, Nagybányára. Egy hónapon át tartó huzavona után Nagykárolyban kötött ki, ahol három éven át tanította a testnevelést, és kapcsolódott be a partiumi svábok kézilabda-hagyományainak ápolásába. Nem felejtette el a szertornát sem, jól működő tornaszakosztályt hozott létre. Tornászaival tartományi iskolás bajnokságot nyert, majd országos döntőn vett részt. De mert minden sportot szeretett és fontosnak tartott, rendszeresen részt vettek tanítványai a különböző megyei bajnokságokon... Hogy jó tanár volt, azt bizonyítja az is, hogy találkozásunk előtt kapott egy 53. érettségi találkozóra szóló meghívót. Nagykároly után Sepsiszent­györgyre került. „1960-ban a Textiliskola testnevelő tanára és a Textil Sportegyesület aktivistája lettem. Idejö­vetelemben döntő szerepet játszott az 1960-as női nagypályás kézilabda-világbajnokság. A román női válogatottnak ugyanis itt, Sepsiszentgyörgyön felkészülési mérkőzést kellett játsszania a város férfi csapatával. Szerencsémre ebben az évben került Sepsi­szentgyörgyre Csíki Attila, Szakács Károly, két nagyszerű kézilabdázó, s már itt játszott Straff István. E három emberre építettük a mikós diákok, Pánti János, Goga György, Csoma Sándor, László Zoltán és mások bevonásával a város csapatát. A meccset elveszítettük, de a női válogatott világbajnokságot nyert. Tehát jó munkát végeztünk. Ebben a válogatottban játszott a három háromszéki lány, Nagy Irén, Ugron Jozefina, Radó Ilona. Látva az itt végzett munkát, a kispályás világbajnokságra készülő férfi válogatott felkészülési színhelyéül is Sepsi­szent­györgyöt választotta a szövetség, és rendszeresen ide járt az ifjúsági válogatott is, soraiban Gaţu, Goran, Penu, Marinescu... Ezen válogatottak felkészülési hátterében jelen voltam, de közben figyeltem a szentgyörgyi kézilabda fejlődésére is. A már meglévő Straff, Szakács, Csíki Attila, Lovász, Csíki S., Könczey, Szabó alkotta kerethez csatlakozott Csoma S., László Z., Hudák, Dumitru... mikós diákok, s velük együtt megnyertük a Magyar Autonóm Tartomány bajnokságát. Ez időben nagy segítségemre volt Kovács Károly tanár úr. Később a Textiliskolából került ki Kun Tibor, Frenkó István, Cséplő András, Ráduly Gábor... hárman közülük az A-osztályba is felkerültek, Kun a Bukaresti Dinamo, Fren­kó a Brassói Dinamo, Cséplő az onyesti csapat színeiben játszhatott. A-osztályos szereplésük után hazakerültek Szentgyörgy­re a kialakulóban lévő Győzelemhez, és fel is jutott együttesünk a B-osztályba, természetesen a Sportiskolából felkerült játékosok, Ceangău, Dálnoki, Vida Ödi, Ruzsa és a Csatlós testvérek közreműködésével. Na de hadd térjek vissza a sportiskolás időszakomhoz. Nem bocsátkozom apró részletekbe, maradok annál a csodálatosan szép élménynél, a sok-sok örömnél, melyet az országos ifjúsági I. divízióba jutás jelentett, a Stanciu Victor, Ceangău Sándor, Vida Ödön, Buna, Kerekes, Albu, Mátyás Domi, Ruzsa Pisti, Csatlós Imre, Csatlós Lajos összetételű csapat okozott. Olyan ellenfelekkel kerültünk szembe, mint a Steaua, a Bukaresti Dinamo, Brassói Dinamo, Székelyudvarhely, Ploieşti ificsapatai. Ebben a bajnokságban történt, hogy Ploieşti-en a Teleajen–Steaua A-osztályos találkozó előmérkőzését játszotta a Szentgyörgyi Sportiskola és a Ploieşti-i Sportiskola. A ploieşti-i szurkolók az irántunk érzett szeretetük kinyilvánításaként zengték a „bozgori, bozgori” szavakat, na, persze, a szokásos kiegészítésekkel. Ekkor a bal szélső, Ceangău Sanyi szembe fordult a lelátóval, és kikiáltotta: Bozgori, bozgori, dar tot vă batem! (Bozgorok, bozgorok, de úgyis megverünk!). Sándor nem tévedett! A sportiskolai tevékenységemhez hozzátartozott a női torna is. Kovács Ro­zália kolléganőmnek segítve hoztunk össze egy jól működő csapatot, kicsiktől fel az ifjúsági I-ig, s ez eljutott az országos bajnokság 15–16. helyéig. Ne feledjük, akkoriban harmincnál több csapatot számlált a női bajnokság mezőnye. Hogy neveket is említsek: Kovács Gizella, Simon Éva, Füstös Piroska, Kiss Éva, Mikó Margit, Mikó Mária, Sinka Klára, Gáll Judit, Török Kára, Székely Gyöngyi, Balázs Katalin, Barabás Edit... A Sportiskola abban az időben a mai Mikó Kollégium mellett működött. Demeter Miklós tornaszakos kollégával sportosztályt indítottunk, közösen kialakítottunk egy válogatórendszert a fiútornára, s ennek eredményeként sikerült befogni olyan első osztályba készülő gyerekeket, akik négy év felkészülés után eredményes versenyzők lettek. E tevékenység eredményeként lett Orza Călin híres néptáncos és koreográfus.”
Aztán egyszer csak a sportolók nevelésében sikeres edző megvált a katedrától, a sportpályáktól. 1978-ban a járóbeteg-kezelőbe vonult. Lépése meglepett mindenkit.... Hogy közben még visszatért a kézilabda kispadjára, az MSC-hez, az igaz, akárcsak az is, hogy nem tudott huzamos időre a sportág mellett maradni, s a gyógytorna lett a mindene, itt találta meg hivatását, s bította az arany­igazságot: az ember saját tettei segítségével biztosítja sikerét, helyét az életben. „El­térően a sporttevékenységtől, a gyógytorna másfajta szakmai kielégülést és megbecsülést hozott és hoz mai napig is életembe. Az emberek egészségét szolgálni, azért tevékenykedni, hát kell ennél szebb, nemesebb dolog? Hogy mi ez a szolgálat? Mindenféle rekuperáció, a szervezet deformációinak (púposság, a gerincoszlop oldalirányú elferdülése, az alsó végtagok deformálódása, a lúdtalp...) korlátozása, azt szinte mondanom sem kell, a sport segítségével. Na persze, nem hagytam fel a nevelői hivatásommal, ma úszásoktatással is foglalkozom. Így van ez, ha a tett és a sors összefügg. Örök csodálója és hódolója maradtam mindenféle mozgásnak és minden olyan tevékenységnek, ami az ifjúság egészséges szellemi és fizikai fejlődését segíti.”
Karácsonyra készülünk....
– Igen, karácsonyra – így Sanyi bácsi. – Örökké elérzékenyülök, amikor gyerekkorom karácsonyai jutnak eszembe. Szüleim egyszerűen és mégis csodálatosan megszervezték a három generáció – nagyszülők, szülők, gyerekek – szent estéjét, kicsi ajándékokkal, nagy örömet szerezve nekünk. Az a szeretet, amellyel körülrajongtak minket karácsony estéjén, örökre bennem maradt. A magam rendjén én is igyekeztem gyerekeimnek ezt a szeretetet nyújtani, már nem azokkal a kicsi ajándékokkal, hiszen lépést kellett tartani a korral, változatlan maradt viszont a szeretet. És vonatkozik ez a mára is, hiszen a gyerekek mellett unokák is várják az „angyal érkezését”, a nagytata szeretetét... Boldog karácsonyt, sok szeretetet, még több boldogságot kívánok minden volt sportolómnak, kollégámnak és minden embertársamnak.”