A korbácsolás rítusa pogány termékenységvarázslás és katartikus rítusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősített meg, hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé. Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. 16. századi egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. századból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. 20. századi formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat szerencsekívánó mondókák kíséretében: Aprószentek, Dávid, Dávid! (Biharugra), Feje se fájjon, foga se fájjon! (Őriszentpéter), Kelléses ne legyen ez új esztendőben! (Kapuvár), Kelléses ne legyen a háta! (Dunaremete). Ott, ahol a fiúgyermekek megkorbácsolása a szokás, ezt mondják: Szófogadó, jó légy,/Ha lenek küldenek, főnek menj,/Ha főnek küldenek, lenek menj,/.../Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy.(Zalaistvánd)
Az utóbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a vesszőzés (amelyet egyes vidékeken aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak stb. is neveznek). A vessző lehet termőág, fűzfavessző vagy korbács. Szerencsekívánó mondókáik kísére­tében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak. A Csallóközben, Szigetközben a legényavatás kapcsolódik aprószentek napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon kívül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktól. A szalagok a legénycímerre kerültek, és a lányok gondoskodtak rendben tartásukról. Erdély egyes helységeiben aprószentek napján a legényeknek a fonóban kellett – büntetés terhe mellett – aludniuk.

(forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)