Ebben az időszakban megéri nekünk egy kicsit felülemelkedni a napi események forgatagán, és tágabb látószögből mérlegelni mindennapjainkat, mert sok minden hiánycikk életünkben. Elsősorban híjával vagyunk az igazi példaképeknek – olyan embereknek, akik keveset fogyasztottak, habzsoltak, de sokat tettek a nemzetért, a jövőért anélkül, hogy ők maguk óhajtották volna a hatalmat. Amikor diákjainkat és gyerekeinket életre neveljük, nagyon nehéz olyan embereket példakép gyanánt eléjük állítani, akik az élet nehéz, verítékes, de becsületes szerpentinjén haladtak.
Márai Sándor arra biztat, hogy ne kövessünk öles hirdetésekről felénk integető politikusokat, ne szeressünk falragaszokról ránk mosolygó hölgyeket, és ne olvassunk olyan műveket, melyeknek szerzői mellékállásban sörreklámok költésével keresik mindennapi kenyerüket. A nagy író tilalmi indoka az, hogy az embernek mégiscsak kell legyen valami rangja. Tagadhatatlan, hogy élesen ráérzett elvesztegetett istenképűségünkre, hiszen a mindenáron való érvényesülés kényszere eltorzítja még az alapfokon elnyert emberi minőséget is. Természetesen nem áll jogunkban minden téren osztozni az előbbi gondolatok cinizmusában, még ha jól is esnek értékrendünknek és lelkületünknek, de be kell vallanunk, hogy a keresztyén embernek többletfeladata van az ajándékba kapott életterében. Krisztusunk nem azt kéri az atyától, hogy tanítványait vegye ki e világ körforgásából, hanem hogy őrizze meg őket a gonosztól, és elsősorban tettekre, szolgálatra buzdítja őket.
A politikai cselekedet nem feltétlenül a vég nélküli beszédet, a versenytárs lejáratását vagy a gyűlölet szítását jelenti. A lényeg a város, a település mindennapos dolgaiban való aktív, építő részvétel. Ha valaki ma gyümölcsöst vagy erdőt ültet, az Székelyföld jövendője szempontjából sokkal értékesebb és maradandóbb politikai cselekedet, mint amit azok a kirakatemberek tesznek, akik megpróbálják elhitetni a naiv és csodálkozó szemlélővel, hogy jobbak a „Deákné vásznánál”.
Magát keresztyénnek nevező, Szent Istvánnal ékeskedő népünk ősrégi értékrendjében még mindig az az igaz ember, aki jobbot tud nyújtani, és képes egy lépést tenni felebarátja irányába. Ennek hiányát fájdalmasan éljük meg közéletben, egyházban egyaránt. Romlásra vivő luxus az építő energiákat az egymás elleni harcban felemészteni. A mai világkép, a felgyorsult társadalmi dinamika, a munkahelyek irányába történő elvándorlás, a liberális szellem betörése nagyon sérülékennyé tette e tartományt. A rideg, haszonelvű, önző gondolkodásnak van alternatívája. Erre tanítjuk gyermekeinket, a ránk bízottakat. A békességre való igyekvés, a másik fél emberi értékeinek elismerése, a kéznyújtás ma nem a gyávaság és a langymelegség jele, hanem igazi bátor stratégia, haditerv egy magasabb cél érdekében.
Papp Zsolt református lelkipásztor
