Huszonhárom év, életünk harmada, közel két és fél évtized telt el a diktátor kivégzése óta, de vajon hol tartunk e menetelésben Európa felé, vajon elégedettek lehetünk-e azzal, amit felmutathatunk az évfordulós alkalmakkor?
A megtett útról legjelképesebben és legkonkrétabban éppenséggel útjaink állapota beszél, az ország fojtogatóan szűk keresztmetszetet jelentő úthálózata ugyanis valóságos kitiltó üzenet a külföldnek. Mi ugyanis úgy közeledünk a szavakban követendő példának kikiáltott jólét- és demokráciaeszmény felé, hogy Európát nem engedjük bejönni sem hozzánk, forgalmát valósággal kilökjük, arra késztetjük, hogy dél és észak felé elkerüljön minket. Az autópályák dolgában nemcsak Bulgária és Magyarország áll jobban minálunk – utóbbi kimondottan jól –, hanem minden uniós állam, s hogy ez a tőkebefektetőket is elriasztja – amíg még jöttek volna, tapasztalhattuk.
Másik fordított megvalósításunk a hatalmas emberadó, mellyel az erőnket kiszívó, hétfejű Nyugatnak adózunk. Ott persze kapva kaptak az olcsójánosokon, amíg a konjunktúra tartott, most pedig visszakergetnék azokat, akik ott tíz évig jólétüket szolgálták, hogy munkanélküliként tartsa el őket az óhaza. De így is az emberveszteség – egyetlen tőkénk volt a munkaerő – hatalmas marad, mert a vándormunkások jó része soha visszatérni nem fog, e demográfiai seb be nem gyógyul.
Az ösztövér ország hát hozzáfogyott beszűkült lehetőségeihez – mondhatná bárki, bár ez élesen ellentmond minden bővülést ígérő és ajnározó szólamnak. S noha omlik össze a költségvetése, adóit a fehér gazdaságból sem képes hivatalnoki kara behajtani, a harminc-negyven százalékos feketegazdaság megfékezésében pedig ismételten kudarcot vall.
Ha némi kis elmozdulás mégis történt, az gyötrelmesen lassú volt, s az uniós támogatások rendszeréről sem tudni, mikor hozza meg eredményeit.
Legrosszabbul mégis a jogállamiság kiépítésében állunk. A demokráciát padlóra küldő győzelemhez juttattuk december 9-én a minapi gyülevész ellenzéket, mely úri dölyfében máris leszázalékolt fogyatékosként bánik egy kisebbségi népcsoport képviselőivel. Egy tagolt demokratikus rendszerben 23 év után a magyar autonómiának már rég elfogadott helye és funkciója kellene hogy legyen, s a következő 23 évet legfeljebb bejáratásának kellene szentelnünk – márpedig e tekintetben itt még mindig az „erről szó sem lehet” szintagma járja.
Ugyan hova vezet mindez, hol itt az európai vagy bár a normalitás trendje?
