Vetési Ákos Alex olyan borcsaláddal lépett az önálló borászok közé, amelyre egyszerűen Villány postai irányítószámát, a 7773-at írta. Ezen belül aztán a szőlőfajták és eljárások függvényében sorakoznak az évjáratok és borfajták vagy éppen házasított nedűk. A szentgyörgyi  rendezvényre ötféle borral érkezett, s az ízek kavalkádján kívül bele lehetett kóstolni – átvitt értelemben persze – a szőlőtermelés, borkészítés folyamatába is. S ha nem lenne olyan finom egy-egy küvé (azonos termőhelyű borok házasítása) vagy portugueze, talán a pálinkát inkább ismerő székely is könnyebben eligazodna a már-már művészi szinten űzött szakma rejtelmeiben. Így marad csak néhány foszlányismeret, hogy az Irsai Olivér egy szőlőfajta, amely egy ilyen nevű borászról kaphatta nevét, ám mindez bizonyára legenda, mert ilyen nevű borásszal élő ember nem találkozott; hogy a rozé, általában a könnyed, gyümölcsös friss bor, főként, ha egy kis szénsavval is „megbolondítják”, egyre keresettebb a piacon, pedig az igazi villányi borok a testes vörösek, mert a mészkő, amely fölött csak egy vékony humuszréteg van, tárolja a meleget, s mindazt vissza is adja a szőlőszemeknek; hogy van reduktív módszer, na meg a fahordót barikolni kell (belülről égetni-füstölni); hogy az új telepítéseknél, amit az unió is támogat, már hektáronként ötezer tövet is lehet ültetni, míg korábban a nagyobb sor- és tőtávolság miatt alig háromezer tőkén termett a fürt; hogy egy tövön korlátozzák a fürtök számát, így a termőmennyiséget, mert különben a minőség rovására megy, és folytathatnánk. Meg­annyi szabály és módszer, információhalmaz, amiből a végén már csak a kellemes illatok és ízek maradnak, na meg az emlék és a hirtelen támadt magabiztosság (ami persze másnapra már elillan), hogy ezentúl mi, kóstolók is „borszakértők” vagyunk...