Minden idők legközvetlenebb román politikusa persze tudatosan kerüli a nyilvánosságot adott helyzetekben, s bár nem fél a sajtótól, kézenfekvő, hogy pillanatnyilag a visszavonultságot tartja célszerűnek magára és hivatalára nézve. Miután a kötelező alkut a kormánygarnitúra főkolomposaival megkötötte, s annak bizonyos pontjai már most kiolvashatók magatartásából, természetszerűleg még létező jogosultságai ésszerű felhasználására kíván összpontosítani. Ő, aki azelőtt állandóan a nyilvánosság előtt szerepelt, s aki pártját úgy próbálta átmenteni a katasztrófán és összeomláson, hogy a népszerűtlen döntések minden ódiumát úgyszólván magára vette – meg is itta ennek a levét –, most jobbnak látja okosan a háttérbe húzódni és kivárni. Hogy van-e még ütőkártya a kezében, s hogy az mi légyen, egyelőre a legbeavatottabbak titka, de nem lehet kétséges, tisztában van vele: az elnöki hatalmat, a félelnöki rendszert a mai parlamenti többség szemében sikerült végleg kompromittálnia.
Eme uralomra került többség nem csinál titkot belőle: a félelnöki köztársaság napjai Romániában meg vannak számlálva. Az eredetileg Iliescura szabott hivatal ugyanis jócskán megtréfálta kiötlőit. Az a szokatlanul nagy befolyás, mellyel a mai alkotmány felruházza az államelnököt, valóban rendkívüli „mutatványokra” tette képessé e nagy játékosként elkönyvelt vérbeli politikust, aki nemegyszer a törvényhozás zárójelbe tételével érvényesíthette akaratát, úgyszólván művi úton hozván létre kormánytöbbséget, ha úgy tartotta kedve, s e furcsa parlamenti koreográfiában a magyarok szövetsége is bizarr tánclépésekre kényszerült.
Különben nem tagadható, hogy elvileg a parlamentáris köztársaság a kisebbségi érdekvédelmi szervezeteknek jobban fekvő államforma, de hogy eme elvi álláspont gyakorlatilag mennyire kérdéses értékű, azt épp a román politikum kiszámíthatatlansága igazolja a leginkább. Ne adja Isten, hogy nosztalgiával kelljen visszagondolnunk a Nagy Kombinátor korlátlan uralkodásának éveire, az utóbbi hét-nyolc évre.