Mivel ő is segítő szakmában dolgozik, azért vállalta a nyilvánosságot, hogy – tanulva az ő esetéből – bátorítsa a hasonló hajóban evező szülőket. Bátorítani szeretne mindenkit, hogy nem panaszkodni, szégyellni kell a problémát, hanem segítséget kérni. Mert nagyon könnyen bárki belekerülhet hasonló helyzetbe... Ami igazán megrázó a történetében, a felismerés, hogy a hozzátartozónak kell mindig megtennie az első lépést... és hasonló esetben csak egyetlenegy dolog használ: a feltétel nélküli szeretet. Csak ez képes gyógyítani a mélyen vérző lelki sebeket.
– A fiatalok nagyon jól tudják leplezni, nem mindig könnyű észrevenni rajtuk, hogy drogot használnak, mert hasonlít az alkoholos állapothoz. Ugyanakkor óriási szenvedésen mennek át, és épp oly nehéz leszokni róla, mint egyéb szenvedélyekről: fokozatosan, sok-sok türelem kell hozzá mindenki részéről.... Ami mégis árulkodó jel lehet: a csillogó szem, a kitágult pupilla, a furcsa viselkedés (ami azonban a kamaszkor jellemzője is lehet) és a lefogyás. Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam igazából, mi is történik hetedikes-nyolcadikos fiammal. A tanároknak kellett volna figyelmeztetniük, hogy valami történik vele, felhívják a figyelmet, mert nem tudhattam, órán hogyan viselkedik. De ahelyett, hogy megkérdezték volna ők is, mi történik vele, inkább kitették óráról, mert egyre inkább viselkedészavarai lettek... Amikor először szembesültem azzal, hogy tudatmódosító szereket használ, kilencedikes korában volt. Az első félévben rendszeresen használta, bódult állapotban ment iskolába, volt úgy, hogy a rendőrök is megállították, engem meg behívattak az iskolába. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor megszólalt a telefonom, mert nem tudtam, hogy a rendőrségről vagy az iskolából hívnak, hol látták megint utoljára, és vajon mit csinált megint... Végül nem azért tették ki az iskolából, mert nem tudta a leckét, hanem a sok igazolatlan óra miatt.
Én ezt az állapotot úgy éltem meg, hogy szégyelltem magam és őt is. Szülőként tagadtam, takargattam az állapotát, amíg lehetett. Aztán eljött az a pillanat, amikor már mindenki észrevette rajta, hogy nem olyan, mint szokott lenni. Este sárosan, bódultan jött haza, én lestem az ablakból, vajon mikor érkezik. Akkorjában nem tudtam örülni neki. Lehet, az segített volna, ha beszélgetünk. De én csak veszekedtem vele napi rendszerességgel, mert nem tudtam elfogadni az állapotát. Aggódtam, féltettem, a kétségbeesés teljesen uralmába vett – csak így tudtam lereagálni az állapotát.
Az volt a nagyon rossz, hogy nem kaptam segítséget. Én neki évekig egy személyben apa, anya, játszótárs kellett legyek. Szörnyű volt egyeztetni ezeket a szerepeket. Ő meg egy rendkívül érzékeny gyerek volt. A líceumban volt egy pszichológusnő, aki megpróbált segíteni, de sajnos, nem váltak be az általa javasoltak, amiket én kipróbáltam mind. Mivel az első félévben kettős lett a magaviselete a sok hiányzás miatt, hiába volt meg az átmenő jegye, mert kitették az iskolából. Átmentünk egy másik iskolába, ott segített az igazgató.
Amikor a legnagyobb bajban voltam, senki sem állt mellettem, sem a családom, sem a barátaim – ez volt a legnehezebb. A fiam és én voltunk a külön család. Senki nem akart részt vállalni az életünkből, senkire sem számíthattam. Csak a jó Istenre. Amikor meg tovább nem bírtam, kimentem az erdőbe, leborultam a földre, és teljes szívemből szólítottam az Istent, hogy tegyen valamit, mert tovább nem bírom. Akkor este történt az első csoda az életünkben: amikor hazamentem, a fiam a nyakamba borult, és sírva mondta: „anyuka, én nagyon szeretlek téged”.
Aztán nemsokára találkoztam Kozma Ferenccel. Én voltam az első a hozzátartozói csoportban...
 Hát én ott egy valódi közösséget találtam, ahol nem kikerekedett szemekkel nézték, ha mondtam valamit, hanem megértettek, szerettek, támogattak. Mert tudták, átérezték azt, amiről beszéltem. És ott tanultam meg azt, hogy az első lépést mindig nekem kell megtennem. Így nem azzal fogadtam beteg gyermekemet: „Hol a fenében voltál!?”, hanem így vártam haza: „De jó, hogy hazajöttél, így egy órával korábban tudok lefeküdni, mert nem kell aggódva várjalak...”
Az elején megnézett furcsán, hogy ez most szívatás, vagy mi is történik? Szidás helyett elismerést kap – létezhet ilyesmi? A házisárkány visszaváltozik törődő édesanyává? Aztán mind korábban jött haza, és mindig megöleltük egymást, amikor hazaérkezett. Lassan lebomlottak a falak, amiket a félreértések okoztak...
A változás lassanként, fokozatosan történt. Később elvégeztem egy hiterősítő szemináriumot a Bajcsi Tibor vezette Élet a lélekben plébániai imacsoportban, ami megtanított a helyes imára, hogy minden kis változásért adjak hálát az Úrnak. Minden jó dolgot megköszöntem, de a rosszat is. Megtanított arra, hogy másként kezeljem ezt az egész, nagyon nehéz helyzetet...