A klasszicizálódott modernség jegyeit magán viselő, kiállított képanyag a XX. század internacionálissá tágult avantgárdjának, alkotóerőben és filozófiai meggyőződésben előre törő tendenciáinak magyar kicsapódásait, a helyek szellemét magával rántó élményhalmazt mutat be. Sajátosan miénk, közép-európaivá vált előretörő alkotási folyamat, az utóbbi száz évben végbement változások hordalékaként ivódhatott be kortárs művészettörténeti szemléletünkbe. Ahogy Aradi Nóra fogalmaz: „korunk izgatóan, sürgetően ösztökélte és ösztökéli a művészeket, hogy keressék a továbbjutás lehetséges módját, újból tisztázzák a művészet funkcióját, kimunkálják összhangját a megváltozott viszonyokkal és az egyén új igényeivel”. Ez a folyton alakuló kreatív szellemiség hatja át Barcsay Jenő és tanítványai alkotói krédóját is.
A mester szakmai igényességet felvállaló életútja mintegy száz évre nyúlik vissza: egy túlnyomórészt román többségű mezőségi faluból az 1919-es forradalmi évben ért a magyar főváros fergeteges, elégedetlen, háborgó világába. Még az impresszionizmus hatásai alatt, de már a modernség elveit felismerő Vaszary János és Rudnay Gyula növendékeként építette magát, alakította a benne szunnyadó zenei-vizuális világot; 1924-ben már a fiatal tehetségek felkarolását kitűző Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján állított ki a Rudnay hatása alatt festett képeiből, majd az Ernst Múze­umban. 1926-ban került az avantgárd kibontakozásának vonzó Pá­rizsába, ahol Monet, Pissarro vibráló impresszionizmusa és Cézanne formabontó képei láttára  mintha hályog esett volna le szeméről. El­kapta a rezgő fényszínek mámora. Itáliában Giotto és Masaccio monumentális befolyásának élménye érte. Hazakerülve, a történelmi mesterek, de a főleg Cézanne-tól merítettek alapján szín- és formabontó kísérletekkel vesződik, majd másodízben is Párizsba megy, de ekkor már Matisse és Picasso a nagy erőforrás, látványképzet a számára. E felismerések beivódásával Barcsay kompozíciói élénk, ellentétes színek síkszerű, nagyvonalúan ható összefoglalásából alakulnak. Ez az átgondolt, de képiségében igényesen leredukált komponálásmód végigkíséri egész későbbi művészetét.
A magyar avantgárd kibontakozó folyamatának körültekintő, kemény hangú kritikusa, Kállai Ernő így ír a Magyar Művészetben: „Barcsay mélyebb, hevesebb, izzóbb látomásra vágyik. Valósággal beleássa magát a táj és az emberi arc életszántotta vonásaiba, hogy nyomon kövesse az alkotó erők lendületét, ütemes fonódását. A rajznak, amelyet ez idő tájt művel, mintegy terepfelderítő, kitapintó szerep jut. Eleinte a rajzokat követő festmények stílusa is vonalas, a színnek inkább csak az általános hangulati aláfestés szerepe jut.” Ebben a kísérletező miliőben gazdagítja a Szentendrén tanyát vert, új utakat kereső fiatal alkotók határozottságát.
A Trianonban összehullott Ma­gyarországon, a nagybányai művésztelep határral való leválasztása után a telepalapítási lázban égett, feltörekvő, a művészet nyelvén szuggeráló alkotók kezdeményezésére 1922-ben már történt egy kísérlet művésztelep alapítására Szentendrén, de igazából csak néhány évvel később kezdtek kijárni a fővárosból a hangulatos, történelmi karakterisztikát árasztó Duna-parti kisvárosba a művésznövendékek. 1928-ban már megszervezték a Szentendrei Festők Társaságát, melynek egy évvel később Barcsay Jenő is tagja lett. Nemcsak az igényes, modernista szakmai szerveződés által kínált lehetőségek vonzották Barcsayt Szent­endrére, hanem megérintette őt a gyerekkorára emlékeztető dombok formavilága és az archaikus arcot megőrző kisváros szelleme. És itt már szembetaláljuk magunkat a Barcsay mesterre jellemző, egymással összefonódó kettősséggel, vagyis a hagyományos örökség tiszteletével, rajzi továbbvitelével, valamint a kísérletező, a kortársi látókör tárházában elmerengő magatartással. Az archaikusban és az avantgárdban való meggyőző elmélyülésével. Rajzai­ban kísérletezik, kutat, elmélyedve a részletek természetszerűségében, a festészetben pedig kiindulópontja a látvány és ennek egyé­niségére mért továbbgondolása. A szentendrei hegyek, dombok, házak, utcák  szerkezetéből sajátos konstruktív nyelvezetet, mélyen megélt festészetet hozott létre. Konst­ruktivista szemlélete mindvégig megmarad, a valós elemekből redukál egyéni, saját életfilozófiai meggyőződésből fakadó festészeti, színes grafikai világot.
A második világháború után elvállalja az anatómia és szemléleti látszattan oktatását a Kép­zőmű­vé­szeti Fő­iskolán, ahol a testek anyagsze­rűségé­ben elme­rülve egy világraszóló anatómiai enciklopédiát rajzolt meg, melyet folytonosan hasz­nálnak napjainkban is a középiskolai és egyetemi művészképzésen. Ezzel párhuzamosan, az 50-es évektől egyre inkább az absztrakt felé vonzódott konstruktív szemléletű festészetével, de az anyagi, természeti világ sajátosságaitól sohasem szakadt el. Ez utóbbi alkotásain egymásra vetülnek a tág természetben vagy a műtermi környezetben fellelt elemek, eszközök, árnyak, melyek kiszorítják maguk közül a teret, a tiszta geometrikus rendszer felé elmozdult, kétdimenziós látványt eredményezve. Efféle komponáló és látvány­átadó elveit nem csak a kisméretű festményein és szitanyomatain érvényesíti, hanem monumentális erejű, megkapó mozaikfalain is.
A mester műveiben jelen lévő érzelemgazdag líra és kons­truktív szellemű absztrakció, ezek szel­lemi karakterei vetődnek ki egyéni meg­látással ötvözve tanítványainak művein is. A Barcsayval együtt felnövő szentendrei iskolára jellemzővé vált a szigorú megfontolással épített képi rend logikájának érvényesítéséig terjedő modernitás. Szent­endre volt az a hely, a főiskolai műhelykörnyezeten kívül, ahol az együtt alkotás, szakmai eszmecserék hatása „mester és tanítványa” effektust eredményezett. Bar­csay mester igényessége és az alkotás iránti alázatos attitüdje, szellemi és technikai kisugárzása a fiatalabb nemzedéket magával ragadta, és egy folyamat továbbvitelét tette lehetővé.
Az 1960-as évek elején indult többek között Deim Pál pályája, akinek érett periódusában Barcsay mester, valamint a Korniss Dezső és Vajda Lajos művészetében korábban felvetett szakmai problémák lényeges szerepet kaptak. A ma már rangidős nemzedékhez tartozó Deim Pál a piktúrában, grafikában, valamint a plasztikai nyelvezet révén értelmezi a Duna-parti kisvárosban előretört művészi feladatot. A színekben leredukált, a figurativitást, emberi sziluetteket líraivá előléptető kompozícióin mélyen átgondolt szerkesztésmóddal találkozunk. A szentendrei motívumok, mint a kereszt, ablak, leredukált női figurák mellett, az 1960-as évektől sorozatokba gondolt és megalkotott műveinek fő motívuma a bábu, melynek domború mivolta mozgalmasságot, életszerűséget, az ismételt formák lüktetését adja tovább.
A másik, Szentendrére kilátogató festő-grafikus, aki Barcsayt mesterének tekinti, ifj. Konok Tamás, aki ugyan Bernáth Aurél növendéke volt a főiskolán, mégis a barcsays konstruktivista líraiság képiessége került közel hozzá. A több mint harminc éven át nyugat-európai miliőben, műhelyekben alkotó Konok képi kifejező esz­köztára leegyszerűsödött, geomet­rikus formákra, változó finomságú vonalakra épülő kompozícióiban, sorozataiban határozott vonal- és formavezetéssel találkozunk. Még­is játékos ritmus él bennük, ahogy láthatjuk a kiállításon is cím nél­küli sorozatán.
A legközvetlenebb Barcsay-tanítvány talán mégis az éppen szent­endrei születésű Balogh László. A mester szerkezeti, képalkotói világából táplálkozva hozott létre egyéni, kísérletező alkotói módszert. Az 1970-es évektől a színrelációk, a formák egyensúlya, ütköztetése, horizontális és vertikális mozgások harmóniái vagy éppen diszharmóniái foglalkoztatják. A bábuelem nála is képi összetevő, melyet specifikus konstruáló fegyelemmel helyez el képein és emel ki a színek energikusságával.
Összességében ez a vándortárlat a magyar kortársi szellemű művészettörténet egyik kibontakozó, zajtalanul feltörekvő állomáshelyének, Szentendrének az alkotói attitűdjébe enged betekintést. An­nak a városnak, mely a kísérletező, de mégis visszafogott törekvéseivel, bar­csays látásmódozatával az 1972-ben létrehozott, Sepsi­szentgyörgyön is kétszer már bemutatkozott Vajda Lajos Stúdió új színtereket felgöngyölítő megnyilvánulásaival együtt fontos szerepet játszott a magyar neoavantgárd nagykorúsításában.