A bárónő észrevehette, hogy „levitálok”, és mivel közismerten jó humorérzéke volt, a parkolóban kikulcsolta a kocsiajtót, kitárta, és mint pár perccel azelőtt XVI. Lajos „lakája” (a szálloda kapusa) széles mozdulattal hajbókolt: Son Altesse Elvira! Parancsoljon beszállni! „Sofőröm” (az utolsó cár unokahúga) gyújtott, és hazafelé térültünk Sarafaelbe.
– Bárónő – fordítottam komolyra a szót. – Amikor M-me Negresco engem román honfitársaként üdvözölt, nem szóltam, hogy romániai, de magyar vagyok. Azóta is úgy érzem, hogy becsaptam.
– Megnyugtatlak, Elvira, hogy barátnőm ezt idejében tudta. Reggel hosszasan beszélgettünk rólad telefonon. A ruha pontos méretét is tőlem tudta. De ez miért okoz ekkora lelkiismereti kérdést? Mi például orosz győztest látunk benned. Ha... megengeded!
Megnyugodtam. Közeledtünk Sarafaelhez, és azt hittük, hogy kinyújtózhatunk egy keveset, de férfiak népes csapata várakozott rám az udvaron, az árnyékban. Köztük sorrendben az első a nizzai Casino ügyvezetője volt. Meghívott, hogy énekeljek a közönsége előtt, természetesen honoráriumért, és az volt a kérése, hogy a Kazacsok is feltétlenül szerepeljen a repertoárban, de ha lehetséges, más dalok is, orosz nyelven. Én kapásból a Nocskà dlinájá című zeneszámot ajánlottam. (Gene Raskin orosz származású amerikai volt, 2005-ben hunyt el 95 éves korában. Those Were the Days cím alatt ő fordította le az orosz szöveget, a dal angolul futott fel világslágerré. Magyar fordításban: Azok a szép napok.)
Nos, aznap este csoda-e, hogy ismét Nizzában énekeltem? A kaszinó autót küldött utánam, majd vissza is vitt Sarafaelbe. A várakozók közt a második fiatalember újságíró volt. Őt életem kalandos története érdekelte, de azt Aljosa szaporán „letudósította” diktafonba, mialatt mi épp barokk muzsikát hallgattunk a Hotel Negrescóban. Csak egy-két pontosítást kellett befűznöm és odaállnom gyönyörű új ruhámban a fényképezőgépe elé. De ez még semmi! A két utolsó várakozó – mindkettő elegáns, csinos fiatalember – azzal kezdte, hogy „leánykérőbe” jöttek. Meghívtak: legyek a Radio-Télévision Monte-Carlo énekese, belső munkatársa.
Én azelőtt estétől bírtam, ahogy bírtam a sikerek rám szakadó lavináját (jóból nem árt a sok!), de akkor szabályos szív- és légzési aritmiám keletkezett. Ejtőernyős ugrásaink idejéből volt ismerős ez a szédületes élmény, a szabadon zuhanó test súlytalansági állapota, már említést tettem erről. Időbe telt, amíg felfogtam, hogy ott, helyben aláírhatom a munkaszerződést. Ekkor vette kezdetét a nagy kijózanodás, a nagy dilemma. Mert mentem volna én szívesen, de napokon belül véget ért a szabadságom. Vissza kellett utaznom, és felmondanom a nem is oly könnyen szerzett nővéri állásomat a Párizsi Egyetem Nemzetközi Kórházában. Érdeklődnöm sem kellett, tudtam a választ, hogy nem lehet egyszerűen faképnél hagyni őket. Szerződéses viszonyban álltam, és csak ’71 januárjában telt le az idő. Erre azt mondta a rádió-tévé ügyintézője, hogy érvényes a meghívás később is, ők kivárnak. Ahogyan tudok, jelentkezzem.
– Tisztelt uram! – ébredtem rá a valóságra. – Még nem sikerült megszereznem a francia állampolgárságot. És van egy kiskorú gyermekem. Róla van szó, hívtam magamhoz Valentint. – Ez nem lesz akadály?
– Madame! Ön egy cannes-i dalfesztivál nyertese, még ha nem is ott tartottuk! Ez nagy dolog! Ön ne kérdezősködjék, hanem... kérjen. Bátran! Mi azért vagyunk, hogy teljesítsük! Természetesen szolgálati lakást is tudunk biztosítani, ahol a kisfiúval kényelmesen lakhat. Havi fix fizetést garantálunk, de amikor új dalokat készítünk, akkor a fizetség meredeken mehet felfelé, mert rengeteget fog dolgozni a stúdióban. Fellépésenként akár tízezret is megkaphat. És nem utolsósorban a tévészereplés segíthet az állampolgárság gyors elnyerésében.
Tíííz-ez-ret? Elszédültem! Rövidesen írásban rögzítettük a tényállást, hogy januárig szerződésben maradok a klinikán, azután jelentkezem náluk. Előleget nem kértem.
És visszamentem a kórházba azzal az elhatározással, hogy búcsút intek a nővéri pályának. Sikerem híre hamarabb hazaért Párizsba, mert a többi tévécsatorna is átvette a Monte Carlo tudósítását. Amikor visszakeveredtem kolléganőim közé, azonnal Aranytücsöknek neveztek a megszokott Elvire helyett, volt, aki leplezetlen irigységgel, de ehhez már hozzászoktam. Emlékeznek? Voltam én Hollywood is amikor filmekben szerepeltem.
– Gratulálok, Elvira! De remélem, nem áll szándékában itthagyni minket, hallottam a professzoroktól. (Óvatosan lapultam!)
Júniustól szilveszterig kerek hat hónapot kellett kibírnom. – Vajon Monte-Carlóban nem feledkeztek meg rólam? – dermedt belém a riadalom, ilyenkor fel-fel hívtam a stábot. Mindig megnyugtattak. Napi kis mellékkereseteimet természetesen nem adtam fel, annál is inkább, mert duplájára növekedett az „árfolyamom” az Aranytücsöknek köszönhetően. Szorgalmasan jártam a Djuribe, és a Raszputyinba, ott már egyenesen orosz „gálaestek” voltak. Akkoriban az őrült muzsik, Raszputyin divatja úgy felfutott nyugati körökben, mint manapság a romániai Drakuláé. Talán nem szerénytelenség, ha azt állítom, hogy az Aranytücsök nyomán a Kazacsok is élvonalba lépett a toplistákon, főképp miután az akkor feltörekvő együttes, a Boney M a rockzene világába is bevitte. Még a verebek is kazacsokra ugrándoztak!
És ha lassan is, de biztosan telt az idő. Közben újabb leánykérés történt, de mielőtt elmesélném, tisztázzuk: Párizsban, ha egy nő jegygyűrűt visel, akkor az Madame. Ha nincs rajta gyűrű, akkor kisasszonynak (Made­moiselle) illik szólítani. Én elvált asszonyként nem viseltem a gyűrűt. Conti barátommal csendben eljegyeztük egymást, de ezután (már említettem) megszakadt a kapcsolatunk. Nos, a leánykérés úgy kezdődött, hogy Lareg professzor megbízott, hozzam fel neki a könyvtárból az egyetem orvosi közleményeinek az évi füzeteit. Térültem-fordultam! A professzor idegesen keresgélt a kötetekben, aztán hirtelen haragra lobbant.
– A kurva atyaúristenét! Maga... Idióta! Nem ezt a kollekciót kértem!
Azt, hogy a professzor idegroncs, tudtuk. Mindenkivel durván, közönségesen beszélt, ha rájött a bolondóra, de már számba se vettük, mert ismertük az okát. Hat gyermeke volt, árvaházban neveltette őket, mióta felesége meghalt. De ekkor már én is a várakozás idegfeszültségében éltem. Fellobbant bennem a székely! Hirtelen mozdulattal a professzor fejébe borítottam a nyolc kötetet ( – Mit gondol? Mi vagyok én? Felmosórongy?..), és kiszaladtam a kabinetből. Másnap egyik kórteremben épp kötözést végeztem, amikor bejött prof. dr. Lareg, és a két beteg füle hallatára bocsánatot kért. Az ad hoc „becsületbíróság” előtt azt is elmondta tudományos alapossággal, hogy mi bántja a lelkét. Megsajnáltam. Én is bocsánatot kértem tőle. Ettől kezdve illendően viselkedett mindenkivel szemben. Aztán pár nap elteltével ott, a klinikán, az életmentés-gyógyítás munkamezején, a folyosón félrehívott, és megkérdezte: nem mennék-e hozzá feleségül? Elképedve néztem a szemébe. Ekkor vettem észre, hogy jóképű, meleg tekintetű ember, de mint mindig: rendetlen volt; arca borostás, ingéről hiányzott a legfelső gomb, tévedésből az egész sort elgombolta. Azt válaszoltam neki – kapásból – , hogy van egy barátom, el vagyok kötelezve. Doktor Lareg bocsánatot kért ismét, mondta: az ujjaimra figyelt, azt hitte, szabad vagyok. Erre én még aznap visszahúztam a Ladislaótól kapott gyűrűt, hogy ne maradjak hazugságban. Telt-múlt az idő. Egy hétvégén a professzor leszaladt a Riviérára, hogy a hidegek beállta előtt ússzon egyet. Hobbija volt a könnyűbúvárkodás, így vezette le az idegfeszültségét. Lement tehát a Riviérára, és már csak a halálhíre érkezett vissza. Ügyészségi szakvélemény szerint túl mélyre merészkedett, és hirtelen tüdővérzést kapott a nagy nyomástól. Én, aki némi tapasztalattal jöttem ki a temesvári pszichiátria zárt osztályáról, mai napig élek a gyanúperrel, hogy nem technikai hiba történt. Vajon a professzor is szándékosan kereste a halált, mint én?
A hat árva gyermek állami gondozásba került. Napokon át sírtam, mert valahogy felelősnek éreztem magam. Néhai moszkvai férjem, Jura jutott eszembe. Emlékeznek? Nem tudtam, hogy súlyos beteg, hozzámentem feleségül, s ezzel a halálba vezettem őt. Itt egy sorsverte emberen és hat szép gyermeken segíthettem volna, ha... – De mi vagyok én? Jótékonysági intézmény? – próbáltam lerázni magamról a rettenetes lelki koloncot.
Szeptember 23-a Valentin születésnapja. Megünnepeltük! Időközben megkerestek Monte-Carlóból. Jogtanácsosuk felvilágosított, hogy itt az idő, beadhatom a felmondásomat. Ezután még két hétig leszek köteles dolgozni. Ha a klinika kártérítési követeléssel áll elő, ők megoldják. Ez pár nappal születésnapom előtt történt, úgy is értelmeztem, mint „ajándékot” a Fennvalótól. Szeptember 28-án délután, munkába indulásom előtt leültem megírni a felmondólevelet. Ekkor furcsa dolog történt, de nem figyeltem rá. Először is: kifogyott a tollam! Új papírt, új tollat vettem elő! Ekkor helyesírási hibát ejtettem. Össze­téptem az egészet! A harmadik nekifutás sikerült. Éjszakai műszakba léptem. Amint ezt már régóta tapasztaltuk: napéjegyenlőségi viharok idején rengeteg volt a tennivaló. Egész éjjel szaladgáltam. Hajnali hat körül azt hittem, hogy megpihenhetek, és mielőtt kilépnék a műszakból, letehetem a felmondásomat az irodában. Ekkor beugrott egy rettenetes sürgősség. Olyan, hogy a legendás hírű du Bois professzort idő előtt behívták. Megtekintette a beteget, majd arra kért, maradjak mellette a műtétre. Kérés volt, nem parancs, mert véget ért a munkaidőm! Professzor du Bois csodálatos ember volt, aki bemosakodás közben mindig imádkozott, majd amikor odaállt a műtőasztal mellé, keresztet vetett. Professzor du Bois volt az ORVOS-ISTEN az elhivatottság, a hippokratészi eskü magaslatán. Engem azért kedvelt, mert figyeltem a kezét, és mindig kitaláltam, hogy milyen eszközt kér a következő pillanatban. Akkor hárman álltunk körülötte. Reggel fél héttől tizenegyig tartott a küzdelem, és sikerrel végződött. A professzor mellett felemelő élmény volt az életmentésben részt venni. Fáradtságot nem éreztem. Rám maradt a kötözés művelete, mellettem a reanimátor hozzákezdett az ébresztéshez. Ekkor jutott eszembe, hogy születésnapom van, szeptember 29. Erre a napra időzítettem a felmondásomat, hogy a figura nagyobb legyen. El voltam „bőcsülve”? Rettenetesen.
– Doktor Huberth! Megkérem szépen, kattintson rólam, így, munka közben, egy fényképet! (A műtőkben profi felszerelés volt. Tudnunk kellett, akár mikroszkópon át, felvételt készíteni esettanulmányokhoz, dokumentációba stb. Elvégre egyetemen, a kutatás fellegvárában voltunk.)
– Fényképet? Így, éhgyomorra? Mi lelte, Elvira? – álmélkodott a második sebész.
– Szeretném, ha emlékem maradna a nővéri pályámról.
– Tehát mégiscsak igaz, hogy itt akar hagyni minket? Ne tegye! Ön a legjobb nővér!
A vaku felvillant!... Megköszöntem!... Befejeztem a kötözést... Nem sejtettem, hogy szépreményű aranytücsökként alig két perc választ el a... megsemmisüléstől.

(folytatjuk)