Mikor már azt gondoltuk, az RMDSZ azonkívül, hogy lesi a győztes román pártok kegyeit, remélve, valamilyen úton-módon visszakerüljön a kormányba, de amúgy más, igazi meglepetést nem tud szerezni sem választóinak, sem azoknak, akik nagy fenntartásokkal figyelik tevékenységét – múlt héten, amikor Kolozsvárott lepaktált az MSZP-vel, enyhén szólva leesett az állunk.
És lőn nemzetpolitikájuk
Az MSZP megfiatalodva is Horn Gyula pártjának örököse, az meg Kádáré, az internacionalizmus magyar megtestesítőié. Kitetszik ez abból is, hogy hosszú és zivataros történetük során eddig soha nemzetpolitikával nem foglalkoztak. Most – hála a Markó Béla vezette, Kós Károly nevét viselő alapítványának – mindezt Kolozsvárott megtehették, kis felháborodás, meglehetősen nagy sajtóközöny közepette. A hírtől kissé megdermedt a levegő az amúgy is kemény telet élő Erdélyben és a Székelyföldön. Még szerencse, hogy egyben meg is világosodhattunk. Végre kiderült: Markó és köre szívből vagy színből, de szocialista. Érthető tehát, hogy miközben itthon azzal a szocialista Victor Pontával kokettálnak, a magyarországi politikai palettáról is épp azt a pártot választották ki, mely a lehető legtávolabb áll az itt élő magyarság zömétől. Nemcsak azért a fránya 2004. december 5-ért, amikor szabályos testvérgyilkosságot követtek el Kovács László és Gyurcsány Ferenc vezetésével, hanem mert akkor az egységes magyar nemzet alapját, lényegét tagadták meg, máig meg nem magyarázható okok miatt.
Ha ketten hajba kapnak, a harmadik utat tör
Hogy Mesterházy valójában mit akart, amikor eldöntötte, hogy a Kincses Városban fejti ki újnak titulált, de valóban kevés új elemet tartalmazó nemzetstratégiai céljait, csak akkor tudjuk értelmezni, ha a közelgő magyarországi választásokkal hozzuk összefüggésbe, s ha figyelembe vesszük, hogy a magyar pártvezér valójában csak meglovagolta a Fidesz és az RMDSZ viszonyát uraló feszültséget. Jöttek, láttak – hogy győztek-e, később válik el.
Markóéknak – ezt a vak is láthatja – pénz kell, és még ennél is jobban áhítják a hatalomba való visszaszivárgást. Még csak nem is titkolták: abban reménykednek, hogy az a „jó, baráti viszony”, melyet Mesterházy Attila Victor Pontával ápol, hasznos lesz számukra, és ismét ott fontoskodhatnak Bukarestben. Bizonyára az is ösztökélte, hogy lelkük mélyén reménykednek a baloldal 2014-es győzelmében, s besegítenének azzal a pár százezer szavazattal, mellyel az állampolgárságot kért és kapott hazánkfiai rendelkeznek.
Melyik kilencven százalék?
Nem véletlenül vetette oda Markó Béla a tárgyalás színhelye előtt tüntető fiataloknak, hiába tiltakoznak-hangoskodnak, rájuk szavazott a hazai magyarság több mint kilencven százaléka... Választási statisztikaként igaz ugyan a volt elnök légbe röptetett adata, de valójában csak a szavazati joggal rendelkező magyarok kevéssel több mint egyharmadát jelenti, pontosan 370 000 voksot. De e füllentésnél szomorúbb és árulkodóbb, hogy az RMDSZ volt elnöke úgy tekint szavazóira, mintha azok nem térhetnének ki parancsa alól. Az ugyanis, hogy ha nincs jobb, ez is megteszi meggondolásból december 9-én a tulipánra nyomták pecsétjeiket, közel sem jelenti, hogy egy esetleges magyarországi választás során ugyanilyen szorgalommal a szocialisták szegfűjére voksolnának. Sőt, majdnem biztos, hogy csak kevesen teszik ezt. Mert Mesterházy Attila bocsánatkérése vagy nagy garral ismertetett nemzetstratégiájuk nem feledteti az emberekkel sem a december 5-i szégyenteljes népszavazást, sem azt, hogy még jelen pillanatban sem szabadultak meg régi ösztöneiktől, a Kovács László által anno meghirdetett „merjünk kicsik lenni” politikától, a nemzeti érzéseket eltiporni kész, neoliberális kegyeket kereső megalkuvásaiktól.
Él-e az egyenlő közelségtartás?
Az itthoniak azt is megkésettnek tartják, hogy huszonhárom évnek kellett eltelnie, míg a magyar szocialisták nemzetstratégiát dolgoztak ki. Ráadásul szemmel láthatóan amolyan óvatos duhaj módra: szót sem ejtenek az autonómiáról, holott azt még az RMDSZ is, ímmel-ámmal ugyan, konjunktúrától függően, főként választási kampány idején, de fölvállalja. S nemcsak ebben kaphatók megbocsáthatatlan mulasztáson a magyar szocialisták, de ama kijelentésükben is, miszerint az egyenlő „közelségtartás” szellemében viszonyulnak majd a kisebb erdélyi magyar pártokhoz is. Érdekes módon erről sem az MPP, sem az EMNP még csak nem is hallott.
Az MSZP az RMDSZ-re mint legnagyobb romániai magyar pártra összpontosít, s annak legitimitásán lovagol. Emiatt is kétséges a szocialisták ama állítása, miszerint az árkok betömését tartják legfontosabb feladatuknak. Nos, ha ennek a partnerségi kapcsolatnak a megerősítésével az RMDSZ-t mint szerény győztest besegítik vágyai netovábbjába, a román szociál-liberális kormánykoalícióba, az a bizonyos árokbetemetés jó időre újra elmarad. Az egymásra acsargó táborok még kis időre saját sáncaik mögé húzódnak, majd újra egymásnak esnének. Csak pénz, paripa és fegyver kellene, de ezekből egyelőre kevés van, s ha a szocialistáknak még így ellenzékből is sikerül anyagiakkal megtámogatniuk az RMDSZ-t, lehet ugyan, hogy tiszavirágzásszerű erőre kapnak, de az a belső megtisztulási folyamat, melyre oly sokan várnak még belső RMDSZ-es körökben is, ismét elodázódik.
Pénz? A szocik – ígérik –, ha majd hatalomra jutnak, a határon túliaknak szánt pénzek mintegy kilencven százalékát ismét az RMDSZ oszthatja el. Csakhogy az anyaországi támogatások legnagyobb hányadát – bárki is rendelkezik fölötte – ma is, tegnap is a tartós, nagy programokra, a magyarul tanuló gyermekek támogatására, az egyetemek költségvetésének biztosítására kell fordítaniuk.
A közbenjáró esélyei
Az RMDSZ-ből szemlélve az eseményeket a kolozsvári találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgásterük növelésére. Nem véletlenül ígérte Mesterházy, hogy a területi-közigazgatási átszervezés számunkra oly sok veszélyt és fenyegetést jelentő ügyében tárgyalni fog barátjával, Pontával. Nos, egy próbát megér, de Bukarest olyannyira semmibe veszi Budapestet, s annyira nincs fogadókészség bennük e témában, hogy kár abban a hitben ringatnia magát az MSZP-nek, hogy amit kormányközi kapcsolatokkal, belső ellenállással nem lehet elérni, azt pártszimpátia alapján esetleg orvosolni lehetne. Ahhoz legalább Hollande-nak vagy Obamának kellene lennie. A mi miniszterelnök-Guevaránkat és pártját esetleg világpolitikusok téríthetnék jobb belátásra, ha szóba állnának vele, nem a szomszédos és nem is oly baráti ország kis ellenzékének kis vezére, aki Kolozsvárról Markó Bélával együtt inti a magyar kormányt: ha nem becsülik meg jobban őket, néhány emberük 2014-ben másra szavaz.
Volt tehát bocsánatkérés és ígérgetés. Sokat egyik sem ér, ígérgetésekkel tele a padlás, a megbocsátás meg nehéz annak, akit hitében, lelkében, nemzeti önérzetében sértettek meg.
