A sors s jelen világunk iróniája, hogy a közadakozásból, támogatók segítségével létrejött központ csak egyfajta államosítással láthatja el feladatát. S bár egyetlen lejjel sem járult hozzá a kormány, nem fektettek be sem pályázati, sem egyházi pénzeket, ma a gyermekvédelmet és szociális gondozást ellátó igazgatóság irányítja. Így lehetségessé vált az intézmény működtetése, de távlati, magasabb céljai veszélybe kerültek. Az állam egyszerű szociomedikális központként kezeli, nem tartja fontosnak, időszerűnek mindazt, amit Boga doktor megálmodott, amiért tíz éven keresztül dolgozott.
Akiken segíteni tudnak
Kis sziget Lemhény határában a geriátriai központ, mely egy évvel ezelőtt is készen, de akkor még üresen fogadta az érdeklődőt. Mára megtelt élettel, betegek, szociálisan rászorulók, ápolók, orvosok költöztek az ízlésesen, funkcionálisan berendezett kórtermekbe, szobákba. Jelenleg tizenöt lakója és huszonöt fős személyzete van az intézménynek. Tízen szociális okokból költöztek ide. Akad köztük fia által elkergetett idős, beteg ember, családja által elüldözött vak nő, végső stádiumú rákbeteg, olyan, majdnem 90 éves asszony, akit 35 kilósan hoztak be, és Alzheimer-kóros betegek, akik már rokonaikat sem ismerik fel. Öten súlyos agyvérzés után érkeztek ide rehabilitációra. Napi kezelésekkel, gyógytornával igyekeznek őket talpra állítani, legalább részben újra önellátóvá tenni. ,,Ilyen szempontból országszerte egyedülálló az intézmény. Nincsenek olyan központok, ahol hosszabb rehabilitáció zajlana. Csak elfekvők vannak, illetve két-három hetes beutalási lehetőségek. Arra nincs példa, hogy együtt kezelnék a beteget egészségügyi és orvosszociológiai elvek alapján. Pedig enélkül nem lehet eredményt elérni. Nálunk legtöbb hét hónapig maradhatnak, majd visszakerülnek otthonukba, vagy kicsit felépülve, vagy reménytelenül. További életüket, környezetüket is figyelemmel követjük, mindent, ami kihat a betegre" — mondja Boga doktor.
A központban lakók — ki az áldatlan szociális helyzetből kimenekülve, ki a gyógyulás reményében — megmentőjükként beszélnek Boga doktorról. Tragikus élettörténetek hangzanak el, sokunk számára ismeretlen, felfoghatatlan drámai helyzetek, melyekből megváltás volt a szabadulás. A ,,bentlakók" kis szobáikba elhozhatták néhány személyes tárgyukat, s ami még fontosabb, ,,meleg van, enni kapunk, és emberi szót" — mondják. Barátságok szövődnek, megünneplik egymás születésnapját, névnapját, sok a közös foglalkozás, társasági életet igyekeznek élni. Az értük felelős gondozók, ápolók pedig napról napra bővíteni próbálják a lehetőségeket. Mindez a betegeknek segít a felépülésben, a számkivetetteknek pedig egy minőségibb öregkor megélésében. Jól érzik itt magukat, panaszra nincs okuk — mondják egybehangzóan a megkérdezettek.
Megoldás: az államosítás
Az intézmény jelenleg fél gőzzel működik. Negyvenágyasra tervezték, a tíz bentlakó mellett húsz hely lesz a rehabilitáción és tíz a hospice osztályon. Egyelőre azonban elsősorban szociális intézményként működik, erre kapják a költségvetést. Lemhényben ugyanis az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a magántámogatásból létrehozott intézményt tulajdonképpen államosítani kellett. Míg a fejlettebb világban egyértelműen az a tendencia, hogy decentralizálják a szociális intézményeket, az állam alapítványokon keresztül finanszírozza őket, nálunk ez nem volt lehetséges. A kezdeményező és kivitelező Szentkereszthy Stefánia Alapítvány, mivel nem közalapítvány, állami támogatást nem kapott, önerőből pedig nem tudta működtetni a támogatók által adományozott, több mint húszmilliárd lejből felépített központot. Két évig tartott a hercehurca, míg végül a megyei önkormányzat alelnöke, Vajda Lajos ígért és nyújtott segítséget. Közösen találták ki, jelen pillanatban az egyetlen járható út, ha a gyermekvédelemmel és idősgondozással megbízott igazgatóság veszi át az intézményt. Az alapítvány díjmentesen átadta a teljesen felszerelt épületet, tíz évre kötöttek szerződést. A működtetéshez szükséges anyagi fedezet megvan, de az igazgatóság egy állami hivatal, melynek tulajdonképpen fentről varrták a nyakába az idősgondozást, szakembergárdája elsősorban a gyermekjogvédelemben mozog otthonosan. Gond az is, hogy egy bürokratikusan működő intézmény, ellenőrzések és törvények igen szigorú szorításában ma már éppen a központ létrehozójának, Boga doktornak és az itt dolgozóknak van a legkevesebb beleszólásuk a dolgokba. ,,Ez pillanatnyilag megoldást jelentett, ugródeszkának tekinthető, megadta a lendületet, és elindultunk. Ám nem tudni, hová, hogyan, kivel és miért megyünk" — mondja Boga Olivér.
Nagy célok, korlátozott lehetőségek
Aggódik, és ez érthető, hisz nem egyszerű idősgondozó, szociális, egészségügyi otthonról álmodott: ,,Lassan, lehet, hogy három, négy, öt évre lesz szükség, de át kell alakulnun gerontológiai metodikai intézetté, amely felvállalja az öregek problémáit, konszenzusban azokkal az intézményekkel, hivatalokkal, amelyek programjában szerepel az öregedés kérdésköre. Jövő évtől bevezetjük a kutatásokat, az általam összeállított terv elsősorban a térség jellegzetességeire összpontosít. Szeretném, ha feltérképeznénk a korai öregedés faktorait, mindenütt meredeken emelkednek a szociális költségek, de hogy eredményes legyen a ráfordítás, új módszereket, szerepköröket kell kitalálni. A fő cél, hogy igyekezzünk meggátolni a kirekesztést, mert az végzetes egy idős ember esetében. Ez két módon lehetséges — idejében megkezdeni a felkészítést az időskorra, és kitolni a biológiai határokat, hogy minél hosszabb ideig élhessenek teljes életet. Szent meggyőződésem, hogy csak ilyen utakon lehet eredményt elérni. Ki kell számítani azt is, mennyibe kerül minden egyes életév. Ezt pontosan feltérképezve, iktatva minden adatot, kideríthető, mennyi az egyén hozzájárulása, és mennyi a társadalomé, személyre szabott metodika dolgozható ki, amely elősegíti a hatékonyságot. A társadalmi támogatásokat célirányosan, a kor szerinti szükségletek alapján kellene folyósítani. Mindez csak akkor valósítható meg, ha csatlakozunk a fejlett országok stratégiájához. Én erre az útra szeretném ráhelyezni az intézetet. Azzal nem oldunk meg semmit, hogy egy negyvenágyas intézetet feltöltünk negyven öreggel, de a negyvenezer kint maradó gondjaival nem foglalkozunk. És nálunk most, sajnos, ez van."
Mi lesz a jövő?
Az igazgatóság egyértelműen bekebelezte a lemhényi központot, neki alárendelt intézménynek tekinti. Első intézkedésként a bejárati kapu bezárását követelték. ,,Ez nem börtön, nem tarthatjuk bezárva a kaput" — érvelt Boga doktor, s egyelőre győzött, a ki-be járás még szabad, de mindennapi életüket szigorú szabályok korlátozzák. Boga doktor nem vállalta az intézmény vezetését, de kinevezték az általa kiválasztott lemhényi családorvost, Sepsi Editet. S bár ő közvetítő szerepet képzelt el magának, továbbra is koordinálta volna a tevékenységet, úgy tűnik, nem tartanak igényt szolgálataira, ötleteire, tanácsaira. Ma is szinte naponta kijár Lemhénybe, a betegek tulajdonképpen őt tekintik gyámolítójuknak, ám hivatalos funkciója nincs, s kérdés, meddig lesz még beleszólása a működésbe, lesz-e, aki továbbvigye hosszabb távú, igen fontos és hasznos terveit. Tízévi munkával létrehozott egy intézményt, amely jó és fontos, de többre hivatott. Távlati segítséget nyújthatna nemcsak pár tíz, száz idős embernek, hanem az egész társadalomnak, az új módszerek kidolgozása hosszú távon jelenthet megoldást akár százezreknek. Egyelőre nem adja fel, bízik benne, hogy rendeződnek a dolgok. Makacs konoksága vezetett az eddigi megvalósításhoz, kitartása talán elegendő lesz a továbblépéshez is.
