Az már nyilvánvaló, Victor Ponta miniszterelnöknek sehogy sem akaródzik az iskolában hagyni az előkészítő osztályokat, mintha személyes ügynek tekintené, úgy száll síkra, mindahányszor a tavaly kidolgozott módszer folytatása mellett érvel valamely szakembere, netán a tárcavezető. Pedig ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely annak idején még teljesen természetes módon hatéves korában kezdte az első osztályt, s nem tűnik, hogy emiatt bármilyen hátrányt szenvedett volna. A kilencvenes évek elejéig ugyanis ez volt az úzus, három év óvoda után, hatévesen kerültek iskolába a gyermekek, s többnyire 18 évesen érettségiztek.
Aztán elkezdődött a romániai oktatás sorozatos reformja, a nyugati minták átgondolatlan importja, s lett négy év óvoda (egyéves előkészítő csoporttal), hétéves iskolakezdéssel. Tavaly ezt borította egy újabb ügybuzgó miniszter, szintén a fejlett államokra hivatkozva iskolába költöztette ama bizonyos előkészítő csoportokat. Nem sajnálták a pénzt, rengeteg cirkusz árán kialakították az új osztályokat, címzetes titulussal alkalmazták a tanítókat, valamiféle tantervet is kidolgoztak, s a hatéves gyermekek már nem óvodában, hanem iskolában kezdték a tanulást. Az átállás nem történt teljesen gondmentesen, főként falvakon, ahol immár az összevont osztályok sorát szaporították a legkisebbek, városon azonban minden jel szerint működött, s időközben az óvodák felteltek, a szülők is beletörődtek, a gyermekek pedig többnyire élvezik, hogy immár komoly iskolások lettek.
A frissen felkent tanügyminiszter okosan nyilatkozott mandátuma első napjaiban: minél kevesebb felfordulással kellene folytatni a tanügy reformját, átgondolni a majdani lépéseket, s nem menet közben változtatni felvételin, érettségin, előkészítő osztályon. Ez utóbbiak ügyé­ben azonban Victor Ponta nem hagyja magát, ragaszkodik, ki-ki eldönthesse, óvodai vagy iskolai előkészítőbe íratja gyermekét. Hogy ez mit jelent? Elgondolni is nehéz. Újabb csoportok létre­hozatalát, megint az óvodában? Iskolai osztályok felszámolását? Egyértelmű: megint a következmények vizsgálata nélkül játssza a következeteset fiatal miniszterelnökünk.
Pedig milyen jó is lenne, ha huszonhárom év után végre kidolgoznának egy olyan oktatási reformot, amely nemcsak látszatmegoldást hozna, hanem alapjaiban alakítaná át az egyre gyengébb eredményeket felmutató rendszert. Ha nemcsak egy-egy miniszter, kormányfő személyes ambícióit próbálná kielégíteni, hanem a diákra figyelne. Az már bizonyosnak látszik, a jelenleg iskolás gyermekeink nem ússzák meg, ők már a nagy román fejetlenség áldozatai. De ez vár unokáinkra is?