Szatmárnémetiben, ahol tíz évvel ezelőtt az RMDSZ V. kongresszusán tiszteletbeli elnöki címének megvonásával szabályosan kiebrudalták az RMDSZ-ből Tőkés László református püspököt, tehát e szégyenteljes tett helyszínén szombaton Válaszd az életet, válaszd az autonómiát címmel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciát szervezett, ahol kimondatott: a honi magyarságot csak az autonómia mentheti meg a folyamatos beolvadás, elfogyás, elnemzetietlenítés fenyegető veszélyétől, s e cél érdekében végre már cselekednünk is kellene.
Az erdélyi magyarság apátiája az elmúlt esztendőkben megnőtt. Keservesen, nehezen vészeljük át ezt a végeérhetetlennek tűnő, különféle válságokkal megterhelt átmeneti időszakot. Ráadásul megfeneklett az RMDSZ „elsöprő győzelme” és partvonalon maradása okán a bukaresti magyar politizálás is. Ott keringenek Kelemen Hunorék a kormány körül, egy-egy morzsát ugyan juttatnak számukra is, de mindez nem lehet elég. Bár a helyi román és központi vezetés, cselédsajtójuk azt is sokallja, amit eddig elértünk. Épp szombaton Constantin Niţă energetikai miniszter az új prefektus beiktatásakor azt találta mondani: „kényes vidék Háromszék”, meg hogy „az autonómiáról szó sem lehet”.
Ilyen és ehhez hasonló kis és nagy szurkapiszkák közepette igen jó érzékre vall az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciája, ahol az 2013-as évet az autonómia esztendejének nyilvánították. Az autonómiáé, mely számunkra – Szátmárnémetitől az észak-erdélyi szórványon át Székelyföldig – az életet, a jövőt jelenti. Csak a vak nem látja, s azok, akik nem számolnak a beolvasztó politika, a kivándorlás és az alacsony gyermekvállalási kedv következményeivel – azaz elfogyásunkkal –, hogy megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében többet kell kicsikarnunk a bukaresti hatalomtól, mint az általuk oly sokat hangoztatott tervezett, de csak félig-meddig megvalósuló decentralizálást. Fel kell készülnünk arra, hogy a területi átszervezéssel és az alkotmány módosításával a jelenleginél rosszabb helyzetbe kerülhetünk. Megszívlelendő az EMNT konferenciájának ama felhívása, hogy az erdélyi, de az egész Kárpát-medencei magyarságnak az autonómia elérésének érdekében a cselekvés útját kell választania, s e cél érdekében egyezségre kell jutniuk a magyar politikai erőknek, újra és újra be kell nyújtani a román parlamentbe az autonómia-törvénytervezetet. Tüntetnünk, tiltakoznunk kell, s hangunknak – százezrek, milliók hangjának – Bukarestbe, de még annál is messzebbre kell jutnia. Ha másban nem is, de ebben össze kellene fogni, mert nem elég tudni a célt, az utat is látni kell.
