Nem jelentéktelen kezdeményezés röppent fel a napokban: Cseke Attila nagyváradi magyar képviselőnek sikerült megyei összefogást elérnie, s Bihar ezzel nevez majd be a regionális átalakítás soron lévő vitájába. Nagyváradon ugyanis minden párt elégedetlen azzal, hogy a megye továbbra is a Kolozsvár központú fejlesztési régió része maradjon, és el szeretnék érni, hogy azt legalábbis kettéosszák, és az egyik központot maguknak igénylik.
A képviselő feketén-fehéren kimutatta: a mai felosztás kimondottan hátrányos a városra és környékére nézve, tulajdonképpeni előrelépés az elmúlt években Kolozsvárt volt tapasztalható, az európai pénzeknek főleg a kincses város látta hasznát, a többiek pedig háttérbe szorultak mögötte. Mi több, az aránytalanságok csak fokozódhatnak, ugyanis Erdély fővárosának növekedése új lendületet vett, ezentúl tehát még több lakosa, még nagyobb gazdasági ereje lesz, s emiatt a fejlesztésre, felzárkóztatásra szánt európai pénzekből egyre nagyobb hányad jut majd neki.
Hasonló hajóban evezünk mi a Központi Fejlesztési Régió rabjaiként, ezért is érdemes odafigyelni, mi történik Nagyváradon és a román parlamentben. A régiósítási törvényt az idénre ígéri a kormány, s íme, újabb érv kínálkozik megtámasztani ama eddigi álláspontunkat, miszerint külön fejlesztési régiót kívánunk alkotni. A jelenlegi központi térségben legalább három olyan város található, mely a fenti okokból méltán tekinti riválisnak egymást. Mind Nagyszebennek, mind Marosvásárhelynek ugyanis be kellene érnie a másodhegedűsi szereppel a legerősebbnek számító Brassó mögött, mely a leosztott pénzek legnagyobb hányadát magához vonzza, s úgyszólván lefölözi a felzárkóztatási alapok ide irányított összegeit, a programok hasznát. E vetélkedésre – mint Marosvásárhely polgármesterének minapi megnyilatkozásából is látható – lehet építeni. Az ellentét élesen rávilágít az egész regionalizációs tervezet idejétmúlt voltára, s arra, hogy az inkább gátolja az egyes területek felzárkózását az európai átlagszínvonalhoz, mint segíti. Ezért mind Brüsszelben, mind a román parlamentben, valamint a hazai közvélemény előtt jó eséllyel védhető meg az a nézet, hogy a mai nyolcrégiós tervezet helyett egy, a helyi realitásokkal és igényekkel sokkal inkább számoló, 12, 14, 16 vagy több régiós szerkezet sokkal célszerűbb lenne.
Ezzel, nyilván, a centralizáció konzerválásának máig nagyon erős irányzata áll szemben. A fejlesztés és a források egyenletes elosztása valamennyi megye közt azonban olyan általános, az utolsó faluig és polgárig leható román nemzeti érdek, mely az előbbinél hovatovább erősebbnek bizonyulhat.
