Sikerült a sugárexpozíció, csakhogy mire besiettek hozzám, az egyik csuklóm kicsúszott a kötésből, testem kicsavarodott, a második kötözés is kibomlott, és én összeestem. A rettenetes fájdalomtól eszméletemet veszítettem, ágyban ébredtem az ilyenkor megszokott manőverek után.
Egy doktornő hangosan diktálta a nővérnek, hogy ez és az, meg amaz legyen az előzetes begyógyszerezési csomagban. Hallottam a mor­fiumot is a felsorolásban. Moszkva óta tudtam, hogy fájdalom- és félelemcsökkentőként alkalmazzák, csakhogy... amikor még leányka koromban Sepsiszent­györ­gyön hashártyagyulladással műtöttek, örök életre megtapasztalhattam, hogy nem bírom ezt a vegyületet! Meg­próbáltam szólni a doktornőnek.
– Ne tudálékoskodjék annyit! Hallottuk hírét! Maga az énekes, a nagyokos, aki Moszkvában tanult, mi vagyunk a hülyék – utasított rendre.
Mit tehettem? A nyugtatótól bizony nem eufóriába kerültem, hanem átkozottul rosszul éreztem magam, szívem rugdalózni kezdett, de sebaj, hamarosan átsegítettek az álomvilágba. Hogy azután mi történt, arról nővér kolléganőmtől és a műtét utólag papírra körmölt krónikájából értesültem. Gerincoperációk idején a sérültet nyújtani kell, emiatt hasra fektetik, valami párnaszerű tárgyat tesznek a hasa alá, feje, felsőteste lelóg, a térdét is valahogy előre, alája gyűrik. (Úgy nézhettem ki, mint egy muzulmán, aki Allahhoz imádkozik, földre borulva.) Hogy a sebészem mondott-e imát az én csodálatos professzorom, du Bois szokása szerint? Nem hinném, mert már az első mozdulatoknál elvágott egy ütőeret, ömlött a vérem, és erre doktorom káromkodni kezdett, de úgy, hogy majd leszedte a plafonról a műtőlámpát (mesélték nekem később). Nos ilyenkor sürgősen vért kell adni, ami esetemben nem olcsó mulatság, mert zérós a vércsoportom, RH-negatív. Ez a vércsoport bárki másnak adhat, de ő csakis ilyet kaphat. Ritka „nemesi” vér, emiatt nagyon drága, na végre én is eldicsekedhetem, hogy nem vagyok akárki. Csak érdekességképpen mondom, hogy a műtét végéig közel tizenhárom liter vért töltöttek belém, papírdokumentum szerint. De még messze vagyunk a zárórától! Történt úgy a tizedik perc felé, hogy megállt a szívem. Gyer­mekkoromban ez hasonlóképpen megtörtént a morfium miatt, akkor fibrillálni kezdtem, még a vágás előtt. Kérdezem én, a „nagyokos”: nem lehetett volna ezt megelőzni?
Szívstop esetén – ezt az oroszoknál mi is tanultuk – megütjük a szív tájékát, mire az (Isten segedelmével) általában újraindul. Első szívstoppomra ilyen mechanikus manővert kaptam. Dobogott egy ideig, majd ismét leállt a pumpám. Toracotomie – így szerepel a papíromon a következő manőver. Azt jelenti, hogy hanyatt fordítottak, szívem tájékán felvágtak, és a bordák közti üregbe behelyeztek egy gumilabdát, ami kívülről egy másik labdaccsal állt kapcsolatban (úgy képzeljék ezeket, mint a vérnyomásmérő pumpáját). Ha megáll a szív, azonnal nyomni kell egyet a külső labdán, az megduzzasztja a belsőt, s taszít egyet a szíven is. Hát labdáztak velem szaporán, mert a pumpám mindegyre állt meg. Köz­ben a hátgerincemmel is foglalkoztak. Hosszú ideig tartott a műtét, és negyvenkét évvel azután azt kell mondanom, hogy végül sikerült, még akkor is, ha ’98-ban újra operációra kellett mennem, mert már közel álltam a lebénuláshoz. A két műtét közti időszakban is folyamatosan jártam kezelésre, ilyenkor öt köbcenti hidrokortizont kaptam hátgerincbe, mert mindegyre zsemleszerű daganat akart kialakulni. Vuilemin pro­fesszor, aki másodszor operált – mondhatnám, befejezte azt, amit elődje káromkodások közt elfuserált –, most nyolcvanöt éves, és manapság is gyakran érdeklődik felőlem. Hát adjon az Isten hosszú, boldog öregkort az ilyen lelkiismeretes, hivatásuknak élő embereknek! Megérdemlik! De szavamat ne felejtsem!
A műtét tehát sikerült, csupán csak annyi szépséghiba adódott, hogy Ignar professzor – neki köszönhetem, hogy nem hóttan másztam le a műtőasztalról –, a reanimátor sehogy sem tudott a narkózisból visszahozni. Megébredtem én, de rövidesen megállt a szívműködésem. Délelőtt tizenegytől éjjel egyig tartott ez a hintajáték. Először elektrosokkal próbáltak újraindítani, de az nem működött megbízhatóan, és erősen megviseli a szívet. Erre a bevarrt mellkasomat újra kibontották, visszakerült a gumilabdacs. Szív­masszázs, nyitott szíven: olvasható a dokumentációban. Alacsony volt a vérnyomásom, többször visszazuhantam a kómába, többször meghaltam. Délelőtt tizenegytől éjjel egy óráig tartott tehát ez a bizonytalanság. Meghaltam, aztán visszajöttem, meghaltam-visszajöttem, mindaddig, amíg éjjel egykor a szívem rendesen kezdett működni. Utólag sokszor, több szaktekintéllyel beszélgettem a történtekről, mindenki egyetért abban, hogy a morfium idézhette elő a bonyodalmat. („Tan­anyag” lett belőlem, esetemet tanították egyetemistáknak, ergo: nem szenvedtem hiába. De azt a szemtelen doktornőt – azóta sem láttam – ma is szívesen megtépném!)
Megvannak a reanimációs dokumentumok az egyik félelmetes epizódról, mely szerint egy percig és negyvenöt másodpercig állt a szívem. Látomásom volt ez idő alatt! Otthon feküdtem, kis lakásomban, melynek ablaka a nyolcemeletes ház udvarterére nézett, ahová soha sem sütött be a nap. Hallottam, amint hívnak.
– Elvira, gyere! Elvira, gyere!
Kinyitottam a képzeletbeli ablakot (mert ez már látomás volt!), és egy hatalmas, aranyló területet pillantottam meg, ahol nagyon sokan voltak, mindenki fehérbe öltözve. Egy erősen megvilágított hegyre kapaszkodott mindenki.
– Jóemberek, maguk hova mennek? – kérdeztem, amire azt válaszolta egy hang:
– Te ne kérdezd, hanem gyere, gyere... gyere... gye-reeeeeeeeeee...
(Gyermekkoromban Dálnokon, a Válos kútja nevű dombtetőn, ha elkiáltottam magam, rövidesen visszajött a visszhang. – Istenem! De gyönyörű volt nagytatámmal! Feltételezhetően ebből az emlékből fakadt a látomás élménye. De szavamat ne feledjem!)
Én (látomásomban tehát) elmentem ebbe a mennyei közösségbe. De egyszer azt mondtam:
– Én olyan szomjas vagyok! Úgy szeretnék egy kis vizet inni!
Erre azt válaszolta a hang:
– Tedd a jobb kezed az arany porba, és igyál... igyáál... igyááál! (Ezt is visszhangozva hallottam.)
Én ekkor térhettem vissza a testembe, reanimációs manőverek után, mert képváltás történt, valóságra eszméltem, de nem tartott soká. Később, egy következő ébredéskor, amikor úgy nézett ki, hogy ezen a világon maradok, Ignar professzor észrevette, hogy lebénult a bal lábam. Azt mondták később az orvosok, hogy amikor leállt a szív, egy kis vérrög feltételezhetően megakadt valahol a bal agyféltekémen, és a megfelelő funkciót lebénította. Ittlétem nem tartott sokáig. Közel egy hónapig újabb kómába zuhantam, és amikor abból is felébredtem, első szavaimmal azt kérdeztem Ignar professzortól:
– Miért tetszett engem felkölteni, amikor én olyan jól éreztem magam odafent?
Ekkor már szememen megjelent a duzzanat, mely egyre növekedett. Szerencsémre szemorvost hívtak, aki azonnal ráérzett a bajra, miután megtudta, hogy rengeteg vért kaptam. Véradóim közt lehetett egy néger, aki a félelmetes tigrisszúnyog vírusát hordozta, és befertőzött. A szememet támadta meg a betegség, majdnem megvakultam. Az akkoriban még kézzel írt gyógykezelési jegyzőkönyvek szerint gamma-globulint kaptam. Nővéri tapasztalatom szerint ez fájdalmas injekció, de nem éreztem, erre volt jó a kóma. Azokban az időkben az AIDS még ismeretlen volt. (Az sem kizárt, hogy nem beszéltek róla.) Tizen­három liter vér hatalmas valószínűséget nyitott volna arra, hogy rövidesen alulról szagoljam az ibolyát.
Ezután nemsokára újabb kómába estem. Váratlan komplikációk keletkeztek. Agyhártyagyulladást (meningitist) diagnosztizáltak. Három hónap telt el, és én egyre rosszabbul lettem. Megdagadt a testem a sok gyógyszertől. Fiam, Valentin a montgeroni intézetben nyolcéves volt éppen. Én élet-halál küszöbén feküdtem, és papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet. Már említettem, hogy Bátyuska Pet­rov érkezett Montgeron­ból, Valentint is magával hozta. Hallottam a csengettyű hangját, éreztem a tömjén illatát, és a szentelt víz (?) hűvösét, mellyel keresztet rajzolt a homlokomra. Beszélni nem tudtam, de mindent hallottam. A fiam a kezemet fogta és sírt, kiabált, visított.
– Ez nem az én anyukám! Az én édesanyám szép!
Rossz ötlet volt a gyermeket utolsó búcsúra odahozni. Életre szóló leki traumát okozott neki a félhalott édesanya látványa. Valentin észrevette a gumilabdát is, nem zárták be a vágást, bent hagyták a szerkentyűt, hogy szükség esetén mechanikusan újraindíthassák a szívműködést. Hát hiányzott neki ez a látvány?
Odajött tehát a pap, és rám adta az utolsó kenetet. Egyik kolléganőm fölém hajolt, és azt mondta a papnak:
– Alig pár órája van már hátra...
Kinyitottam a szemem, láttam, hogy a fiam szorítja a kezemet, és nagyon bántott, amit Julien mondott, mert pillanatnyilag eszméletemnél voltam.
– Hát mi vagy te? Isten? Hogy ilyesmit te halálpontosan megállapítasz! És ráadásul a gyermekem előtt! – akartam mondani, de nem tudtam.
És elmentem még egy hónapra kómába. Tehát összesen mennyi időt is töltöttem eszméletlenül?  Közel egy esztendőt tudnék darabokból összerakni. Miután tartósan visszajöttem az életbe, még két hónapig feküdtem a klinikán, azután kiküldtek Asnières-be, ahol egy nagy rehabilitációs kórház működik. Ott vízmedencében nyújtottak, a kinetoterapeuták fürdőruhában bejöttek mellém a medencébe, húzták a lábamat, mozgatták előre-hátra, tornáztattak derekamra szerelt mentőövvel is, aztán visszatettek a szekérkébe, és így telt el újabb négy hónap. Csak 1972 májusában tudtam hazamenni az én kis lakásomba, de mindent magam után húztam a béna lábammal, a szájam is kissé ferdén állt, és egyik szememmel kacsingattam.
Orvosi szakbizottság elé kerültem. Egyöntetűen úgy döntöttek, hogy betegnyugdíjba küldenek. A történtek után „életfogytiglan” jogosult vagyok havi 330 euró kártérítésre. Sok ez, vagy kevés? Bár francia frankban akkor ez közel ötször ennyit mutatott, csak tizede lehetett annak az összegnek, melyet én mellékkeresetek formájában össze tudtam szedni havonta. Az a kár, ami „Aranytücsök” pályámat érte, szinte felbecsülhetetlen.
...De nem utolsósorban: kinek a hibájából történt, ami történt? Ladislao Conti barátom (aki gyakran látogatott engem a kórházban, aki frissen választott asszonyával Valentin sorsát egyengette) arra biztatott, hogy pereljem be a klinikát. Csakhogy, amikor sikerült kikérnem szenvedéseim dossziéját, kiderült, hogy valamikor aláírtam (!) egy jegyzőkönyvet, melyben elismerem (!), hogy én követtem el hibát, munkavédelem szempontjából.
Vajon, hagynom kellett volna du Bois professzor nehezen megmentett betegét, hogy a betegszállítók kezei közt riadjon életre, a tolókocsin, valahol útközben? (Narkózisból ágyban, szigorúan nyugalmi helyzetben kell ébrednie a betegnek!!) Azt kellett volna mondanom (franciául), hogy: „je m’en fou...”? (Magyarán: fáj a... seggem a sorsa iránt!) Ekkor valóban elkerülhettem volna a balesetet!

(folytatjuk)