Az elmúlt héten felpörgő, távolabbról, messziről akár komikusnak is látszó zászlóvita – a huszonegyedik század elején azon vitatkozni, őrjöngve, a másik felet sárba taposva, elhallgattatva, lehetetlenné téve, hogy egy régió zászlaját ki lehet-e tűzni középületre, vagy csak magánházra – amellett, hogy nevetséges, mélységesen elcsüggesztő és elgondolkodtató is.
S ne higgyük, hogy vége, következik a régiós átalakítás folyamata, a zászlók körül kirobbanó nézeteltérések jelzik, mire számíthatunk. Vannak, akik lefitymálva legyintenek, á, ez az egész zászló-ügy a két évtizede beváló paravánként funkcionál megint, eltakarja az áremeléseket, azt, hogy a kormánypártok nem tudják beváltani földrengésszerű győzelmükben nagy szerepet játszó választási ígéreteiket. Nyilván, ez is benne van a nacionalista kártya előhúzásában, de a mentalitás tükre is. S ez a mentalitás mélységesen jellemző kortól, nemtől, ideológiától, pártállástól függetlenül a román politikai és médiaelit nagyobb részének gondolkodására, viszonyulására a mássághoz, sokat hangoztatott toleranciája csüggesztő bizonyítékaként ez az elit egyszerűen képtelen elfogadni a másságot.
Ez az etnicista, nacionalista szemléletből is következik, de a félelemből is, amely állandóan a szeparatizmus rémképeit vizionálja, ha egy kisebbség vélt vagy valóságos jogairól, önmagáról alkotott képéről van szó. Ez a szemlélet kisajátítja az egyént, saját tulajdonának, nemzetállami tulajdonnak tekinti az állampolgárt, s így logikusan következik felfogásából, hogy nem lehet tekintettel arra: Romániában mások is megpróbálnak létezni elképzeléseik szerint. Egy, a politikában is feltűnő történész ki is mondotta a minap: mindenfajta kulturális, területi autonómia a nemzetállamra nézve jelent veszélyt, rombolva azt. A tézist azután ki-ki elfogultságai, élményei, elvárásai, felfogása szerint variálja, a Romániában éltek, beszéljetek románul-tól, a román kenyeret esztek kijelentésekig.
Számtalan elképzelést és véleményt hallgathattunk a nagy euro-ázsiai hazugságláda hazai csatornáin. Egy különben tájékozott s magát demokratának tekintő szerkesztő feltette azt a kérdést is a kettős állampolgárság kapcsán (már önmagában is a nemzetállam jogos tulajdonának tekintett alattvaló árulása!), hogy az a romániai magyar katona, aki az Észak-Atlanti Szövetség kötelékeiben fog harcolni ezután, melyik államot képviseli, szülőhazáját vagy azt az országot, amelynek újabban állampolgára lett? Nos, mindkettőt, nyilván, hiszen Isten kegyelméből mindkettő NATO-tagállam. És így tovább, számtalan bizarr példát találunk bizonyítandó, hogy itt mindent mindig az ábécétől kell kezdeni, bekalkulálva a romos elfogultságokat, a kegyetlen előítéleteket, a sajnálatos félreértéseket és a nyugtalanító tájékozatlanságot, az erőszakos rögeszméket.
De tudjuk, Dél-Tirol vagy Katalónia sem máról holnapra nyerte el autonómiáját.
