Csak azt ne láttuk volna! Azt az önfeledt parlamenti csókot!
Ahogy a Szabad Demokraták Szövetsége parlamenti párt (nota bene! ma a népszerűségi listán egy százalék) elnöke, Kóka János tegnap még konvergenciás gazdasági miniszter és Horváth Ágnes, ma még egészségügyi miniszter egymásra borulva ünnepelte a Kossuth téren, odabenn az óriási összeggel rendelkező társadalombiztosítás magánkézbe történő átszármaztatásának törvényét!
Igen, számukra ez, az volt az igazi ígéret és beteljesedés a Magyarországra nézve oly szánalmasan nyomorult 2007-es esztendő adventjén.
Ki merné itt ma egyáltalán szóvá is tenni, hogy az a kisded SZDSZ, mely alig-alig jutogat be alkalmanként a magyar parlamentbe, újból és újból kézbe veszi az ország irányítását törpe kisebbségként! Ki merné szóvá is tenni, hogy a veszett kutyát a farkinca csóválja? Mára már mindenki világosan látja ezt, és az a legfájdalmasabb, hogy ezt is megszokta! Belenyugodott! A szegény vándor szamara is mire megszokta volna az étlen kóborlást, belepusztult.
De a magyar? Az nem. Bírja még.
A magyar szamár a legkitartóbb és leginkább szótlan. Igenis, vállalja elszántan az éhséget akkor is, ha tudja, hogy gazdái halálra szánták.
Csak azt tudnánk feledni, azt a boldog csókot ott, a magyar parlamentben! Azt, ahogy ünnepelték győzelmüket felettünk eszdéeszék, ahogy elomoltak boldogságukban, ugyanis nem minden órában hitték, hogy sikerülni fog az államilag biztosított egészségügy és fél évszázad alatt felgyűlt összegének megkaparintása. Nem, a mi frissen házasult Ágnes nővérkénk miniszteri nászágyában, Keszthelyen, a Festetics-kastély budoárjában sem mindig hitte, hogy pártját és annak fenntartóit meg tudja ajándékozni dobra vert ekkora össznépi, állami vagyonnal. Nem hihette, mert mocorgások kísérték az egész műveletet. A nép megsejtett valamit, ám engedte dűlőre vinni a maga gyógykezeltetését, aki magántőkés ma befektet ötvenmilliót az egészségügybe, hússzorosát veszi vissza a magyar emberek befizetett tb-alapjából.
Egyszerűbben? Senki idegen vagy hazai tőkés nem fizet be egyetlen dollárt se, eurót se — a forint szart sem ér —, ha annak hússzorosát vissza nem kapja, belátható időn belül. És ez a magyar kormány, amelynek minisztere Ágnes nővér, biztosítja a befekvő — nem a beteg, hanem a — tőkést, hogy nem fizet rá.
Csak azt a boldog puszit felednénk, amely a szemünk előtt csattant el gátlástalanul a frissen nősült Kóka pártelnök és a frissen férjezett egészségügyi miniszter között: győztek. Ismét ők győztek, és a tengernyi pénz fertőzött úton elindul a már jelentkező magánvállalkozók felé, lassan, biztosan kivonul a nemzeti alapból ez is, mint minden, amire nem vér- hanem csókszerződések nyomtak pecsétet a szemünk láttára.
Az adventi csók annyit jelent ezen esetben, hogy nemcsak a keresetünket, napi kenyérkénket, illanó súlyú nyugdíjunkat rabolták el világ szeme láttára, hanem még azt az alkalmi gyógyulást is, ami még marasztalná az embert, a gyermeket erre a világra.
