Sávai atya szerénysége, humora, előadási stílusa páratlan – így többször kérték fel előadást tartani gyermeknevelési témában. Ezúttal a kamasz gyermekek neveléséről beszélt.
Az előadás során a professzor szólt a különböző fejlődési korszakok jellegzetességeiről, a mozgásról, mely kétirányú: lebontó és felépítő, és sok-sok feszültséget eredményez. Ezt segítheti a nevelés. Beszélt a szülők helytelen elvárásáról, hogy gyermekeik mindenképpen egyetemet végezzenek, diplomát szerezzenek, de hogy aztán azt mire tudják felhasználni, vagy egyáltalán szükséges-e, az más kérdés. A szülők sokszor olyan elvárásokat fogalmaznak meg, amelyek senkinek sem használnak.
Egy másik fejlődési gond a késői önállósodás, vannak esetek, hogy 20–30 éves korban is eltartottsági, gyermekszinten marad a szülő-gyermek kapcsolat. A kiszolgálás akadályozza a felnőtté válást. Az akarat fejlődéséhez szükséges a veszteségek elviselése is. Minden fejlődési szakasz egyfajta veszteséget jelent, melyet az anya tragédiaként él meg. A gyermeknevelésben, a felnőtté válás folyamatában a szülő a legtöbbet akkor segíthet, ha tudomásul veszi, hogy a megoldás: együtt! Ez segíthet a döntések meghozatalában (ami lehet fájdalmas is). Fontos a függőség megszüntetése a szülő-gyermek kapcsolatban, mely a lelki köldökzsinór elvágását jelenti.
Sok szülő zsarolja lelkileg a gyermekét, és „kiszereti őt a házasságból”, mert fél az öregedéstől. Itt is ellentétet tapasztalhatunk: gyermekét szeretné felnőttnek látni, de mindig megmondja neki, hogy bizonyos helyzetekben mit kell tennie. A szülőnek meg kell tanulnia elengedni a gyermekét.
Elhangzott az is: nincs elég erőnk ahhoz, hogy megóvjuk magunkat a veszteségektől. Életünk megértésének központi eleme annak a megértése, hogy mi módon tanulunk meg bánni veszteségeinkkel: el tudjuk-e siratni idejében őket, mert ha nem, szekálni fogunk egy életen át. Vannak kikerülhetetlen tények: anyánk elhagy, mi elhagyjuk őt; anyánk szeretete sohasem lehet kizárólag a miénk; a világban magunkra vagyunk utalva, egyetlen kapcsolat sem szeplőtelen (serdülőkorban ezt nehezebb megélni).
A gyermekneveléshez nincs recept, de az első három évben az a legfontosabb, hogy a gyermek tudja: elfogadták őt. Ha beleerőszakolnak valamit, akkor szenved, de bármit megtesz a szülő miatt, csakhogy együtt legyenek. A leépülő élet az, amikor mást kell mutatnia a világnak, mint amilyen ő valójában. Ez borzasztó teher: másnak kell lennem, mint amilyen vagyok, mert csak akkor fogadnak el. A gyermekben meg kell erősíteni a jót, és ha nem sikerül valami, nem kell rágörcsölni a hiányosságokra. Szeretni tanulni kell egy életen át, ezt sohasem késő beismerni és gyakorolni.
A serdülő gyermeket meg kell ismerni: mi motiválja, mozgatja őt. A hirtelen felindulás nem segít. Az elszakadás pedig rosszabb, mint amikor hullanak a bombák... A lustaságot nem szabad kiszolgálni, hisz akkor teszi a leg­rosszabbat a szülő, ha megold mindent a gyermeke helyett. Az egyéniség egyedülvalóságot is jelent: Légy az, aki vagy! Fontos megerősíteni a gyermeket abban, hogy hibázhat is, de a szülő akkor is szeretni fogja, bármit tesz az életben, hisz az ő gyermeke. Legalapvetőbb magatartás a szülő részéről: sohasem hagylak el, bízhatsz bennem!
A kialakulatlan személyiség gyakran válik szélsőséges ideológiák eszközévé és áldozatává. Amikor a gyermek kérdez, akkor kell válaszolni, kérdéseit meghallgatni, minden egyebet félretéve. Az anya-gyermek kapcsolat jelentősége: szerethetőek vagyunk. Higgyünk saját valóságunkban! Nincs értékesebb, mindenki mestermű: te is az vagy, fedezd fel! A szeretet akkor kezdődik, amikor képessé válunk arra, hogy különbséget tegyünk az én és a te között. Ha az anya nem tud gyermekére hangolódni, a gyermek elutasítást, támadást érez. Ekkor úgy védi meg valódi énjét, hogy kiépít egy hamisat, ez lesz a kettős élet.
Végkövetkeztetés: nincs kész recept a gyermekneveléshez, az élethez, mindenkinek a saját egyéni útját kell megtalálnia. Ebben a legfontosabb szerep a szülőnek jut.