Felbolydult egy kicsit a hazai oktatás, s e felbolydulás mozgatórugója a heti négy testnevelésóra. Az az érzésem, sőt, meggyőződésem, hogy hazánkban az iskolai oktatás nagy keresgélések, tapogatózások időszakát éli, s nem látjuk az erdőtől a fát, a sok-sok lehetőség sűrűjétől a legjobbat, vagy ha így jobb, az igazi lehetőséget.
1992. október 8–10. között az a szerencse ért, hogy meghívták lapunkat (egészen pontosan a sportrovatának felelősét) – együtt a Hargita megyei tanfelügyelőséggel – Esztergomba a MEGELŐZŐ EMBERVÉDELEM, NEVELÉS, KÖLCSÖNÖS BIZTOSÍTÁS címmel rendezett nemzetközi konferenciára. Ezen kutatók, tanárok, orvosok, biztosítótársaságok képviselői mérték fel a magyarországi oktatás helyzetét, rendszerét, a magyar lakosság tudományos kutatásokon kimutatott egészségi állapotát, jelezték korunk pszichoszociális megterhelésének veszélyét, elemezték az iskola–egészségügy–kultúra kapcsolatát, összefonódását, a pedagógus és orvos együttműködésének jobb összehangolását... És anélkül, hogy megsértették volna az iskolai tantárgyak megöregedett becsületét, egyre több teret kívántak biztosítani a testnevelésnek, a sportnak. Más szavakkal élve a célt így rajzolták meg: igazi iskolává tenni az iskolát. Mert a közeljövőben a piac parancsoló kérdése a pedagógusokhoz többé már nem az lesz, hogy mennyit tanított meg a tananyagból (a többi között testnevelésből és sportból is), hanem az, hogy mit tudnak a gyerekek... Nem titkolt igazság, sőt, egyre gyakrabban megfogalmazott, hogy „mit ér a nagy fej, ha nem bírja a nyak, a gerinc, a láb”, valamint az, hogy „a testnevelés és a sport a nevelés összetevője, a műveltség része, az egészség tartóoszlopa”... Hogy miért került ennyire előtérbe a testnevelés és a sport? Egyszerű: az egészség megvédése érdekében. S e megvédés leghatározottabb formája a megelőzés. Ennek pedig legeredményesebb eszköze a rendszeres, napi testnevelés, testedzés, sport. Csak a rendszeres testedzéssel előzhetőek meg a test deformálódásai, jutunk az egészséges életvitel igényéhez, a jó állóképességhez, kitartáshoz, munkakedvhez...
Ott, Esztergomban így fogalmaztam (s ez akkor lapunkban is megjelent): Merem hinni, hogy egyszer, nem is olyan soká, nálunk is sor kerül hasonló konferenciára.
A várakozás éveiben Dunaújvárosba is eljutottam a Székely Mikó Kollégium atlétáival, akik részt vettek a Magyar Gyermekek Fedett Pályás Atlétikai Világtalálkozóján, s így alkalmam adódott bepillantani a vendéglátó Barátság Iskola mindennapjaiba. Meggyőződtem arról, hogy a Barátság Iskola azon túl, hogy szeretetközpontú, hogy nevelőmunkáját a tanárok kompetenciájára alapozza, hogy három nyelvet tanít (angolt, németet és oroszt, ez utóbbit, mert nem szabad elfelejteni, szláv környezetben él a magyarság), rendkívül nagy figyelmet fordít a testnevelésre, bevezette mindennapos tantárggyá. És minden osztályban a testnevelésórákat testnevelő tanárok tartják. A napi testnevelésóra mellett még napi két edzést végeznek a gyerekek, rövidek az edzések, de annál intenzívebbek...
Teltek-múltak az évek... És lám, huszonegy évvel később nálunk is leesett az illetékesek tantusza, s ennek eredményeként tervezik, hogy négyre emelik a heti testnevelésórák számát. Csak egy a gond. Az iskolák nagyon nagy százalékában nem adottak ehhez a feltételek – nincsen sporttermük, szabadtéri sportpályájuk! Vonatkozik ez Kovászna megye iskoláira is. Erről magam is meggyőződtem a lapunkban megjelentetett négy sorozat megírásakor.(áros)
