Bebizonyosodott ismét – sajnos, immár sokadszor – az RMDSZ árulása. Csúcsvezetői számára a kampányokban hangoztatott autonómia nem több egyszerű szavazatszerző szlogennél, s mivel nem közelednek választások, még a látszatcselekvést sem mímelik.
Pedig mindenféle politikai logikát felülír a Markó Béla által mutatott irány, Székelyföld, az önrendelkezés félresöprésére nehéz józan magyarázatot találni. Vezetheti sértettség, hatalmi gőg, arrogancia, kormányba vágyódás, saját bőrük féltése – legyen bármi, árulásnak hat, a legfontosabb célok megtagadásának. Az autonómia tehát nem téma számukra, de még az annak helyettesítésére kitalált székelyföldi régió is egyre kevésbé. Tulajdonképpen meg sem kezdődött az érdemi vita Románia regionális felosztásáról, de a magyar képviselet szószólói már tálcán kínálják az önfeladás alternatíváit, válasszuk a kisebb rosszat felkiáltással hol Beszterce-Naszód megyét, hol Brassót csatolnák a székely megyékhez. Még csak készülnek az ígért szakértői tanulmányok, a kormány indoklásai sem jelentek meg, de mi kompromisszumra készek vagyunk, s gondoskodunk róla, hogy percig se kelljen aggódniuk a hatalom birtokosainak.
Az RMDSZ kihátrált a márciusi 10-i autonómiatüntetés mögül, álságos indokokra hivatkoznak, s az érv, hogy nem csatlakozhatnak más politikai szervezetekhez, egyenesen nevetséges, hiszen éppen az lett volna a lényeg, hogy minden politikai mozgalom közösen sorakozzék fel az ügy mellé. Ez volt a közképviseletként kezdeményező SZNT célja, bíztak benne, kampányok múltával a politikum is felnőttként viselkedik, s felismeri a lehetőséget. Erőt, egységet kellett volna, lehetett volna sugározni, hogy lássa a román hatalom: velünk nem lehet bármit elművelni, ha ellenünkre szabják a régiókat, módosítják az alkotmányt, akkor számítaniuk kell arra, hogy tömegek, tízezrek vonulnak utcára.
A jelek szerint erődemonstrációnk elmarad, s hogy az RMDSZ miért nem tartja fontosnak az utca erejét segítségül hívni, arra egyetlen magyarázat lehet: már nem közösek céljaink. Mi megmaradni, sőt, gyarapodni akarunk szülőföldünkön, s ehhez szükségünk van az autonómiára – ők megfelelnének Bukarest elvárásainak, így óvatos duhajként kis célokat határoznak meg: a megszerzett jogok megtartását, az államalkotó nemzet státuszának megszerzését stb. Legfennebb kicsik mernek lenni, pedig nyilvánvaló: a hatalomnak nincs rájuk szüksége, s a kormánykoalíció recsegése-ropogása is csak hiú ábránd, esetleg vidéki polgármestereiket akarják ezzel áltatni. Mégis, miért hát ez az óvatosság? A szövetség jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői közül sokaknak vaj van a fején, elfektetett vizsgálatok, korrupciós vádak. Vajon nem csupán saját bőrüket mentik, miközben a magyar közösség bőrét viszik vásárra?