Megfogadjuk, hogy eltökélten, következetesen küzdünk jogainkért. A vértanúk bátorsága, mártírhalála nemcsak lel­kiekben erősít bennünket, de arra is ösztönöz, hogy ne engedjünk a minket megillető közösségi jogokból. Ne engedjünk a gőgös, intoleráns nacionalista megfélemlítésnek, ne engedjük, hogy engedelmes juhnyájként tereljenek egy nagyobb régióba, amelynek célja az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása, újabb kisebbségbe szorításunk! Épp ezért követeljük Székely­föld területi autonómiájának visszaállítását, mert székely-magyar ha­zát akarunk, olyant, amelyben otthon érezhetjük magunkat! Olyan önrendelkezést szeretnénk, ahol egyenes gerinccel és nem megtűrt kisebbségként élhetünk, amelyben a magyar nyelvet és szimbólumainkat nem üldözik. Olyan autonómiára van szükségünk, amelyben a döntések helyben születnek, és az itt élő két nép – a székely-magyar és a román – szám­arányának meg­felelően vesz részt az autonóm Székelyföld vezetésében.
Mártírok üzenete
A székelység támogatja az erdélyi magyarságot, hogy kulturális, helyi és – ahol a feltételek adottak – területi autonómiát élvezhessen. Úgy véljük, Erdélyben el kell ismerni a magyarokat a románokkal egyenjogú népként, társnemzetként, nyelvüket hivatalosnak. Nyelvi egyenjogúság nélkül nincs egyenlőség! Ennek hiányában a magyarság súlyosan jogfosztott, nyelvileg diszkriminált. Márpedig Erdélyben az egyenlőség alapja csakis a román és a magyar nyelv, egymás történelmének, kultúrájának kölcsönös ismerete. Az 1850-es évekre vonatkoztatva azt írta Orbán Balázs: „az édes anyanyelv – melyen Petőfi világra szólólag beszélt – kitiltatott a hazából.” A magyar nyelv Erdélyben, Székelyföldön csak megtűrt nyelv. Pénzbírsággal sújthatóak, akik egy túlnyomó többségű magyar régióban nyelvi egyenlőségre törekednek.
Ebben az országban folyamatosan tetten érhető a törvényes törvénytelenség. Ez azt jelenti, hogy antidemokratikus törvényekre, alkotmányi előírásokra hivatkozva lehet megfosztani az erdélyi magyarságot a közösségi jogoktól, a székelységet a területi autonómiától. Mindezen néhány demokratikusabb igényű paragrafussal változtatni lehetne. A  feszültségeket szülő „nemzetiségi kérdés”, akárcsak a világ más tájain, mifelénk is feloldható, s míg ebben a gazdag országban Európa egyik legalacsonyabb életnívóján él román, magyar és székely, energiáinkat a létminőségre kellene összpontosítanunk!
Az 1850-es évek szabadságmozgalma, a Makk ezredes nevéhez fűződő Habsburg-ellenes rebellió épp a jogfosztások miatt szerveződött. Az osztrák abszolutista, magyargyűlölő kormányzat levert szabadságharcunk után ugyanúgy viselkedett, mint most a román. Az osztrákok a magyar nemzetet nem létezőnek nyilvánították! Mi, székelyek, akik itt mintegy ötszáz településen, két és fél megye területén élünk, elborzadva láthatjuk-hallgathatjuk, amint a román tévécsatornákon gyakran szemünkbe ordítják, lihegik, hörgik, hogy szülőföldünk, a Székelyföld nem létezik. Gúnyolódva beszélnek a székely nép létéről, kétségbe vonják a három megyében élő 750 ezer fős székely-magyarság létezését.
Az igazsághoz tartozik, hogy újabban egyre több román, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi emeli fel szavát a székelység jogos követeléseiért, de hangjuk – a sovén-nacionalista orkánban – nem jut el tömegekhez.
Megaláznak, provokálnak
Olyan államban élünk, ahol szabadon, gátlástalanul, gyalázatosan uszítanak mély hazafiság álorcájába bújt sovén-nacionalisták. Olyan államban élünk, ahol törvényekre hivatkozva csúfolják meg a székely jelképeket. Ezeket először az 1659-es erdélyi országgyűlés foglalta törvénybe, de használatuk a korábbi évszázadokban is bizonyítható. Tudjuk, hogy támadnak még heraldikai viták, de a székely zászló, amely alatt már Székely Mózes erdélyi fejedelem hadai sereglettek, s amelyet legutóbb a Székely­udvarhelyi Székely Nemzetgyűlés fogadott el 2009 szeptemberében, a székely szabadság és a székely nép jelképévé vált. Ennek kitiltása a székelyföldi közintézményekből, a magyar polgármesterek fenyegetése lényegében a székely identitás üldözése is.
Megtapasztalhattuk, hogy minden, ami a székely-magyarságot jelképezi, vörös posztó a nyakunkra ültetett helytartók, prefektusok és a háttérben meghúzódó sovén-nacionalisták szemében. Háromszék (Ko­vászna) megye prefektusa az intolerancia olyan szintjére emelkedett, arra vetemedett, hogy Sepsiszentgyörgy városának központjában – azon a téren, ahol 1848-ban elődeink kimondták az önvédelmi harcot – letakartatta az őshonos lakosság szimbólumait. Mindezt nem a parancsuralmi diktatúrában, hanem az elmúlt hónapokban! Az együttélés, a tolerancia e nemes gesztusára 2012. december elsején, majd 2013. január 24-én került sor. Bizonyára úgy vélte, vélték, hogy a Sepsiszentgyörgyre betelepített románságot, illetve a távolabbi vidékekről ideszállított tömeget zavarná, ha látná a székely jelképeket. Attól is tarthattak, hogy a 21. században már a románság felvilágosult, olvasottabb rétegeit nem lehet maszlagolni elképzelt történelemmel. Talán féltek attól is, hogy akad olyan értelmes és toleránsan gondolkodó román ember, aki rádöbben: őt kiskorúnak nézik, és mesékkel etetik, hisz történelmi tény, hogy a székelység itt őshonos nép. A bukaresti hatalom, hálából, hogy a prefektus ilyen magas szintre emelte a román–magyar békés együtt­élést, hősi, gigászi erőfeszítései jutalmául egyenesen a minisztérium egyik bársonyszékébe repítette.
A Székely Vértanúk és a Székely Sza­badság Napján nemet mondunk az őrjöngő gyűlöletkampánynak. Kimondjuk, nem vagyunk alábbvalók másoknál. A Székely Szabadság Napján kijelentjük, hogy a románokkal együtt olyan autonómiát akarunk, amely magasabb életszínvonalat biztosít minden itt élőnek, mert ez a kerete annak, hogy sorsunkról nem másutt és ne mások dönthessenek.
Az ember szabadnak születik
Az 1854-es szabadságmozgalmak „minden hibái ellenére olyan fényes erényeket is megcsillogtattak, amelyek méltók az utókor figyelmére. Nem kételkedhetünk abban, hogy ezek a hősi akciók, ha nem is sikerültek úgy, ahogyan tervezőik kigondolták, hozzájárultak ahhoz, hogy a Habsburg-kormányzat lemondjon túlzott központosítási, beolvasztási szándékairól” – írja Károlyi Dénes. Úgy véljük, hogy mindazok, akik életüket áldozták, illetve súlyos börtönévekkel lakoltak a szabadságért folytatott küzdelemben, példaképeink lehetnek. A Postarét mártírjai előtt mi, háromszékiek gondoljunk arra is, hogy szűkebb pátriánk, Háromszék adta a székely vértanúk többségét.
A Makk-féle összeesküvés külön dicsőséges fejezete volt a háromszéki katonai szervezkedés. Várady József vezetésével Háromszék népe akkor vállalta a fegyveres ellenállást, amikor a Marosvásárhely központú székely megmozdulás már elbukott. E helyzet hasonlítható az 1848 késő őszén történtekhez: Háromszék akkor is egymaga szervezte meg önvédelmi harcát. Mindkét alkalommal vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Mindkét alkalommal megfelelő vezetők kerültek a székelység élére. Háromszéken az 1850-es években Várady József volt a legalkalmasabb vezető. 1852. július közepe táján érkezett Háromszékre, kezdetben Sepsiszent­györgy környéki falvakból szervezte a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarc­falváról. S bukásáig Háromszéken működött a legeredményesebben.
A marosvásárhelyi Postaréten és a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél kivégzett mártírok bátorsága, szelleme bennünk él, képesek leszünk békés fegyverek erejével kivívni Székelyföld székely-magyar népének a Románián belüli önrendelkezés jogát, a területi autonómiát. Határozott nemet mondunk minden olyan spekulációnak, amely az etnikai arányokat megváltoztatná. Ré­gió­sítás leple alatt sem négy, sem hat megyében nem akarunk élni. Mi a történelmi Székely­földet akarjuk külön régiónak! Szabad akaratunkból nem fogadjuk el a román többségű megyékkel való egyesítést. Ha erővel tennék, az erőszakkal kikényszerített helyzeten utólag még mindig lehet változtatni!
A Székely Szabadság Napjáról nemrég azt írta Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke: azért van szükség rá, hogy Székelyföldön a szabadságot „más intézményi keretek között tudjuk” megélni. „A szabadság intézményi kerete Magyar­országon a magyar állam, itt, Székelyföldön viszont a területi autonómia lehet.” Most a szabadság azt jelenti, hogy „jogunk és lehetőségünk van tiltakozni a készülő, jogsértő közigazgatási reform ellen, követelni az autonómia törvény általi szavatolását, jogunk és lehetőségünk közösen cselekedni ennek érdekében”. Nos, ezért fogunk össze­gyűlni Marosvásárhelyen, tisztelettel viseltetvén mindazok iránt, akik pártállástól függetlenül jelen lesznek. Úgy gondoljuk, hogy a székely nép megmaradásának kérdése nem pártpolitikai ügy. Ez a székelység közös ügye!
Elődeink nemcsak az 1848/49-es szabadságharcban mutattak példát, de később is. A levert szabadságharc utáni hónapokban, években sem mondtak le a szabadságról. Úgy gondoljuk: nem méltó a hajdan katonai társadalomban élő, hun utódnak tartott székely néphez, hogy elfogadja az idegen uralom szélsőséges nacionalista tobzódását. A Székely Mártírok, a Székely Szabadság Napján világgá kiáltjuk, követeljük a területi autonómiát, a történeti Székelyföld visszaállítását! E napon, március 10-én kimondjuk: van Székelyföld, mert megőriztük! Fontosnak tartjuk „több szólamban”, de „a szólamok harmóniájával” követelni a magyar közösség autonómiáját. Ezért, akárcsak a katalánoknál, nagy felvonulásokra, tüntetésekre lesz szükség. A katalánok azért akarnak ma függetlenséget, mert a spanyol kormányzat nem biztosította az általuk kért közösségi jogokat. Az erdélyi magyarság és a székelység még mindig a román állam keretei között szeretné megtalálni azokat a feltételeket, amelyek biztosíthatják jövőjét. A Székely Szabadság Napján békésen, fegyelmezetten figyelmeztetjük a román politikai vezetést arra, hogy autonómia nélkül nincs társadalmi béke. Márpedig erre mindenkinek szüksége van, minden megkülönböztetés nélkül – de nemzetiségre, vallásra való tekintettel. A Székely Szabadság Napja azonban elsősorban a tisztelgés, a Mártírokra Emlékezés Napja.
(Sorozatunk következő részeiben bemutatjuk az 1850-es évek első felében kibontakozott Makk-féle összeesküvést, ismertetve a háromszékiek hajdani katonai szervezkedését is.)

                                                                     *
A történelem során minden saját identitással rendelkező népcsoportnak voltak és vannak szimbólumai. Ezzel fejezik ki sajátosságaikat, ezzel különböztetik meg magukat másoktól. Az egyik nagyon fontos és igen ősi jelkép a zászló. Kifejezi egy nép eredetét, sikereit, kudarcait, szinte mindent, ami az adott nemzet számára fontos. Ezért az is érthető, hogy az ellenség általában a szimbólumok megsemmisítésére törekszik, hogy azzal a kérdéses nemzet lelkét is megtörje. A jelképek meggyalázása minden háborúban megtörtént, a zászlókat gúlába rakták, részben elégették, részben győzelmi trófeaként vitték haza a győztes hadvezérek. Így ment az ókortól napjainkig.
A székelyek már jó korán megtelepedtek a Kárpátok karéjában, megtartva ősi egyistenhitüket, vallásukat, vallási jelképeiket, amelyeket szépen beillesztettek a korai keresztény hitbe. Így a botrányt okozó székely zászló is, kék alapon aranysáv, fölötte csillagnap és holdsarló. Használatát Székely Mózes idejéből eredeteztetik, de a szimbólumok archaikus magyar jelképek. A hold és a nap minden ősi díszítésen, házakon, székely kapukon, kopjafákon, sírköveken, ruhákon, vallási tárgyakon, templomi képeken megtalálható, de még a magyar Szent Koronán is. Tehát nemcsak külön székely jelképek, hanem a magyar nemzet keleti származásának és egységének ékes bizonyítékai.
Honnan erednek a magyarság ősi szimbólumai: a nap, a csillagnap és a hold? A végtelen sztyeppéken jószágaikat legeltető nagyállattartó népek mindig közelebb voltak az éghez, figyelmük a kozmikus összefüggések felé irányult. Ezért hitéletünkben a fő helyet a menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő szellemvilág foglalta el. Az ősi magyar hitvilágban világos rend van.
(Hankó Ildikó: Székely-magyar zászló, Demokrata)