Lassan két évtizede a templom alagsorában indult, tizennégy éve pedig saját iskolában zajlik az oktatás a megyeszékhelyhez tartozó, két és félezres lélekszámú, cigányok lakta városrészen. A Néri Szent Fülöp-iskola küldetése, szerepe kapcsán eredményekről, kudarcokról, a jövő feladatairól és az elengedhetetlen szemléletváltásról is beszélt lapunknak a sepsiszentgyörgyi roma közösség gondviselője, illetve tanintézményének vezetője.
Sárba süllyedt megannyi nyom után igazodva próbálom megtalálni a járható ösvényt az őrkői iskoláig, s akárcsak az előttem igyekvők, magam is megkockáztatom, így végül egy kerítés betonperemén egyensúlyozva jutok az épületig. Hétfő reggel van, a lépcsőkön, előtérben cipők lenyomata, termekből kiszűrődő hangok jelzik, újabb hét kezdődött a Néri Szent Fülöp nevét viselő tanintézményben. Az önkormányzat által fenntartott, egyházi ingatlanban működő tanoda küszöbét évről évre egyre több gyermek lépi át, az iskolát több mint tíz esztendeje vezető Kiss Róbert szerint, míg 2000-ben óvodásokkal együtt háromszáz, ma már közel félezer gyermek oktatásáról gondoskodik három óvónő, tizenegy tanítónő, illetve tíz tanár. A diákok étkeztetését éveken át alapítványi támogatás tette lehetővé, ma azonban már oktatásra fordítják a rendelkezésre álló alapokat, délutánonként hat csoport gyerekkel foglalkoznak a pedagógusok.
Egyrészt elfogadottá vált, hogy az iskola kötelező, másrészt egymás példáját követik a szülők, ha a szomszéd gyereke megy, akkor küldik a sajátjukat is – fejtette ki az igazgató, ha nem is mindig a meghatározott jelentkezési periódusban, de az iskolakezdést megelőzően, akár szeptemberben is beíratják a külföldről hazatérő családok a gyermekeiket. És ez mindenképpen eredmény, ahogyan a szülők körében egy ideje tapasz­talható, pozitív irányú mentalitásváltást is ide sorolja Kiss Róbert, ugyanis lassan azok a gyermekek kerülnek a padokba, akiknek szülei az elsők közt kezdtek iskolába járni az Őrkőn. „Úgy érzem, hogy ők már látják, érzik az oktatás fontosságát, velük már nem kell veszekednünk, hogy beküldjék a gyerekeket, kialakult egyfajta rendszer is: óvodába, iskolába indítják” – jegyzi meg.

Kihívások és iskolaelhagyás
A tanrend, mint bármely iskolában, itt is ugyanaz, ám lehetetlen azonos szintű haladást elérni, s bár megfogalmazódott a speciális tananyag összeállítására vonatkozó igény, a megvalósítás kevésbé valószínű. Kiss Róbert igazgatónak magyarázatként azzal szolgáltak, egy közösség nem tekinthető gyengébbnek, s az általánostól eltérő tanterv bevezetése diszkriminatívnak minősülhet. Pozitívum­ként említi, némely pedagógust már nyolc-tíz éves munkaviszony fűz a kis házak közt magasodó iskolához, ők az idők folyamán megismerték a gyermekeket, tudják, mivel és hogyan kell felkelteni érdeklődésüket az órákon. Fegyelmet tartani a kicsik közt egyszerűbb – jegyzi meg –, öt-nyolcadikosokkal esetenként nagyobb erőfeszítést igényel az igencsak mozgékony, csintalan gyereksereg kordában tartása. Utóbbiak száma jelenleg közel kilencven, s ebben a korcsoportban gond a gyakori iskolaelhagyás. „Nem látom, hogyan lehetne ezen változtatni. Igen korán családot alapítanak, vagy elmennek dolgozni, de nem ritka, hogy a szülők magukkal viszik gyermekeiket külföldre is. Tizenegy beíratott nyolcadikos közül négy külföldön dolgozik, s ha a maradék hétből kettő-három tovább tanul, az már óriási eredmény” – vázolja a helyzetet az igazgató.
Az elmúlt időszakban évente tíz-tizenketten végeztek nyolcadik osztályt, s tény, hogy a továbbtanulók közül kilencedik, tizedik, de akár tizenegyedik osztályban is sokan lemorzsolódnak. Ezeket a diákokat nem motiválja az önkormányzat által nemrégiben indított ösztöndíjprogram sem, bár Kiss Róbert szerint könnyen teljesíthető feltételrendszer mellett nyerhető el a szociális vagy tanulmányi havi támogatás. A legutóbbi elbíráláson öt jelentkező iratcsomóját elemezte a bizottság, de csupán egy tanuló kaphat tanulmányi ösztöndíjat.
Negatív visszhangja van a közösségen belül, hogy legjobb esetben a köztisztasági vállalatnál ajánlanak munkát számukra, ezért a többség nem látja értelmét a nyolc osztály elvégzésének sem. A gyermekek nem hibásak azért, hogy ilyen környezetbe születtek, velük kötelező és nagyon fontos foglalkozni, s érezhető, jobban vágynak a szeretetre is – szögezi le az igazgató, aki szerint ugyan lassú, de fejlődés tapasztalható az őrkői roma közösségben, hiszen ma már a gyermekek zöme megtanult legalább írni, olvasni.

A jövő kulcsa: mesterséget tanulni
Miként tehető vonzóbbá a továbbtanulás az öt-hatodikosok számára? Márkus András plébános, szentszéki tanácsossal jártuk körül a témát, aki a hazai oktatás több tíz éve még működő gyakorlatára tekintett vissza, felidézve az egykori iskolai kézimunkaórákat, amikor a fiúk műhelyfoglalkozáson vettek részt, a lányok pedig varrni vagy akár főzni is tanultak. Úgy véli, amennyiben legalább két műhelyt sikerülne szerszámokkal, eszközökkel ellátni a nemrégiben felújított kazánházban – gyalupadot például heteken belül kaphatnának –, ahol a fiúk fúrhatnak-faraghatnak, az így szerzett tapasztalat a szakoktatás iránti igényt ébreszthetné fel bennük. Ugyanakkor ösztönzően hatna rájuk, ha az elkészült termékeket az iskola értékesítené, hiszen így érezhetnék, hogy egy folyamat részesei voltak, s hasonló módon a lányok felkészítése is megoldható lenne. Ez lehetne az egyik járható út – fűzi hozzá, megjegyezve: öröm számára, hogy a templomban 11–12 évesek mise közben már felolvasnak. Az iskolának tehát van értelme – szögezi le –, és ilyen tekintetben születtek is eredmények, de ez még nem elég, mert az lenne a legfontosabb, hogy a nyolc osztályt is elvégezzék a tanulók.
„A legnagyobb akadályt most is a szülőkben látom. Az az érzésem, mintha a szülő nem akarná, hogy több legyen a gyermeke, mert akkor kiszakad a családból, elmegy, munkát keres magának, nem marad itthon. Ez a nomád társadalmi életre jellemző, túlságos ragaszkodás a csoporthoz, a gyermekhez, rokonsághoz, hogy ne törjön ki, ne menjen el tőlünk, maradjon itt” – fogalmazott Márkus atya. Úgy véli, többet kellene foglalkozni a szülőkkel is, a pedagógusoknak gyakrabban kellene találkozniuk velük, hogy lassan meggyőzzék őket arról: gyermekeik, de az egész közösség javát szolgálja az, ha a felnövő nemzedék szakmát tanul. Mert a kukázás nem mesterség.

Szükségszerű szemléletváltás
Márkus atya gyakran közvetít azok érdekében, akik dolgozni szeretnének, a megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatallal jó kapcsolatot alakított ki, s tény, hogy akit a közösség plébánosa ajánl, azt rendszerint alkalmazzák is a munkaadók. Pozitív példaként említette annak a huszonéves, még nem férjezett, takaros cigánylánynak az esetét, akit mosogatni, báros munkára fogadott volna egy vendéglátót működtető, magyar házaspár. Szívélyes hozzáállásuk, segítőkészségük ellenére végül nem vállalta a munkát, mert egy pénztárgépet is kellett volna kezelnie, írni-olvasni azonban nem tudott. Az ellenpélda egy háromgyermekes édesapa esete, akit építkezési segédmunkásként próbáltak elhelyezni, de amikor a munkaadó meglátta, csak annyit mondott neki: majd értesítik. „A jövő valahol itt kezdődhet, hogy iskolánkkal oda tudjunk hatni, hogy mesterséget tanuljanak, kulturáltan tudjanak viselkedni, mert akkor esetleg lesz munkahely, megélhetés, beilleszkedés Euró­pába” – összegzett példái kapcsán a plébános.
Márkus Andrást munkájában hat apáca segíti: hetente három alkalommal délutáni foglalkozásokon gondoskodnak a legkisebbek neveléséről. Szívesen emlékszik egy tanítóra, akinek arra is volt gondja, hogy kisdiákja kör­mét levágja, s meg­jegyzi: eljutni egy iskolának oda, hogy tanárai ilyen apróságra is tudjanak figyelni, ahhoz más tanügyi rendszer kell, mert a jelenlegi nem alkalmas arra, hogy szociális kérdéseket is felvállaljon.
Kiss Róberthez hasonlóan ő is hangsúlyozta: az önkormányzat messzemenően támogatja az iskolát, mert tisztában vannak azzal, hogy e közösséggel csak így lehet haladást elérni. „Azonban kormányzati szinten, a legfelsőbb fórumokon is kellene tudatosuljon: ez egy külön nép, ahogy mi, magyarok nem vagyunk románok és fordítva, úgy a cigányok sem magyarok – hiába beszélnek nálunk magyarul –, és nem románok. Más nép, más szokásokkal, ehhez kellene alkalmazkodnia a tanügynek is” – fogalmazta meg álláspontját a plébános. Megoldást továbbra is az egyház és az iskola összefogásában lát, melyek más intézmények bevonásával biztosíthatják a roma közösség nevelését, „lassan és nyugodtan”, s úgy véli: az eredmény talán harminc év múlva mutatkozhat meg.
„Részünkről, magyarok részéről a szemléletváltás azért szükséges: lebontani az előítéleteket, akárcsak a velem szemben lévő falat (a Váradi József utcai betonfal – szerk. megj.)… A fal már most hiányos, egyfolytában átjöhetnek hozzánk a cigányok, csak nem mindegy, mi hogyan viszonyulunk hozzájuk” – vélekedett a plébános, aki hasonlóan fontosnak tartja azt, hogy bizalmat előlegezzünk a roma közösségnek. „Meg kell tanulnunk, hogy vannak már köztük megbízhatóak, s az ilyen megbízhatókra a többiek is fel fognak figyelni, s előbb-utóbb hozzájuk hasonlóan cselekszenek” – jegyezte meg.

Gyarapodó közösség
„Legyen gondod a cigányokra is” – Márkus atya ezzel a püspöki megbízatással érkezett a kilencvenes évek legelején Sepsiszent­györgyre, s első teendőinek egyike az egész város roma lakosságának összeírása volt. Az utolsó, igazi nagy népszámlálást tizenkét éve végezte segítőivel, mint mondta: akkor 5047 cigány volt Sepsi­szentgyörgyön. Az anyakönyvek alapján, azóta 560 körül alakult a keresztelők száma, s mintegy 80 temetést jegyeztek be. A kereszteltek anyakönyve, illetve az ősszel iskolát kezdők névsorának összevetése után derült fény arra, hogy negyven gyermek továbbra sincs beiskolázva. Márkus atya ezért tartja fontosnak, hogy a pedagógusok házról házra járva írják össze a beiskolázandókat.