1974 novemberében kaptam írásbeli értesítést, hogy jelentkezzem a belügyminisztérium épületében ünnepélyes eskütételre, irataim átvételére. Körülbelül negyvenen gyűltünk össze, mindannyian szépen felöltözve. Egy tisztviselő rövid beszédet mondott az Emberi Jogok Egyetemes Nyilat­kozatáról, arról, hogy Franciaország, amely szabad ország, mennyire tiszteletben tartja ezeket az elveket, ismertette állampolgári kötelezettségeinket, majd esküt tettünk. Ez eddig rendben! De ha elárulom, hogy én Gocz Elvira voltam, amikor beléptem a terembe, és Elvire Gozin névre kiállított könyvecskével távoztam, akkor már érdekesebb a történet!
Nos ahhoz, hogy igazolványaink elkészülhessenek, többször be kellett járnunk a hivatalokba, sőt, orvosi vizsgára is jelentkeztünk. Négy darab típusfényképet kértek tőlünk, de a személyi nyilvántartóban minden oldalról lefényképeztek, tíz ujjunkról lenyomatot vettek, ki kellett töltenünk egy hatalmas űrlapot, melyben az is szerepelt, hány fogunk van, és abból hány mesterséges, sőt, egy „személyi ismertetőjelek” című rovatba be kellett írnom operáció útján keletkezett jegyeimet, tehát beforradt gerinc­sebemet, szemem színét stb. Az ügyintézésnek már vége felé tartottam, egyik hivatal előszobájában várakoztam, mindenki elment, de engem... nem szólítottak. Vártam egy ideig, vártam illedelmesen, aztán benyitottam, és megkérdeztem: sorra kerülhetnék-e én is? Kiderült: már kiáltották a nevemet, de nem ismertem rá. Nos, ez nem volt újdonság. Évről évre tapasztalhattam, hogy a Gocz nevet nem tudja kiolvasni/kiejteni a vérbeli francia a c és z mássalhangzók torlódása miatt. Az Aranytücsök fesztiválon is átkereszteltek, a sajtó elírta a nevem, a hivatalban is ilyesmi történt. Ekkor ajánlotta a tisztviselő, hogy – itt az alkalom – próbáljak egy hasonló hangalakú, franciásan csengő nevet választani. Ajánlotta, nem kötelezett rá, sőt, hangsúlyozta, hogy sok hasonló esete volt már. (Mellesleg a románok, ha ...escu-ban végződött a nevük, azt -esco-ra kellett  változtatniuk, szintén hangtani okokból.)
A tisztviselőnő elővette Párizs telefonkönyvét, és biztatott: keresgéljek benne. Kinyitotta a Go... kezdőbetűkre, és együtt böngésztük a hatalmas névsort. Goc...-ra nem találtunk, de a vége felé a Goz... sorozatban rábukkantunk az egyszerű, rövid Gozin névre, melynek kiejtése franciául  „Gozen”. Időnk nem volt ráérősen keresgélni, beleegyeztem tehát ebbe a megoldásba, így lettem önnön magam „kereszt­anyja”. Azt, hogy Gozin nevű település létezik Belgiumban, továbbá, hogy talán Napóleonnak is volt Gozin nevű vezérkari tisztje, sőt, hogy a telefonkönyvbéli ad-hoc névrokonom is katonatiszt, később tudtam meg. Summa summarum: előkelő, sőt, ritka nevet választottam, ismerőseim végre meg tudtak szólítani, de kezdetben ha valaki rám kérdezett, vagy bemutatkozáskor mindig zavarba jöttem. Megtörtént, hogy nem ugrott eszembe a Gozin, és Gocz-ot mondtam.
Ami a francia állampolgárságot illeti, nem titkolhatom, voltak félelmeim, rossz álmaim, álmatlan éjszakáim. A Kelet és Nyugat közt dúló hidegháború, a kölcsönös bizalmatlanság csúcsévtizedeit éltük. Én a Securitatétól tartottam, eközben a franciák kémet gyaníthattak személyemben. Sze­rencsémre a román kémfőnök, Pacepa csak négy évvel később köpte be Amerikának Ceauşescu mesterkedéseit, de akkor úgy, hogy a keletnémet kémhálózatot is bebuktatta. Rossz hírbe keveredtek a románok. Ettől a pillanattól Párizsban a balkonra leszálló galambban is kémet sejtettek.
Röviddel eskütétel előtt, amikor még a menekült-igazolvánnyal éltem, moszkvai Gocz János nagybátyám – akiről már elmeséltem, hogy hithű kommunista volt – egy postai levelezőlapot küldött nekem, melyen lelkes szavakkal köszöntött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján. A színes kartonlapon sarló és kalapács, felkelő Nap, a szovjet vörös csillag, a világűr felé startoló rakéta, vízi erőmű és Lenin-szobor, nekivetkőzött bányász, atomfizikusok és Aurora-cirkáló, a Kreml, tetején a vörös csillaggal... egyszóval minden, ami egy szovjet ünnepi bazárkiadványra felfért. De ennek az üdvözletnek, melyet azóta is őrzök, az a különlegessége, hogy a hátlapján félig oroszul, félig magyarul volt felcímezve. „Gocz” orosz betűkkel, „Elvira” magyarul, és a fiam beceneve is oroszul. Utca? Házszám? Irányítószám? (Időközben új lakásba költöztem!) Na, hagyjuk!
Párizsnak a kilencedik kerülete akkora, mint  egy nagyobb város. És erre tessenek odafigyelni! A hiányos, sőt, orosz betűkkel kevert címzés ellenére rám talált a postás! Biztosan ismerik a székely viccet, mely így szól: elviszik a csíki legényt román katonának, ahol nagy honvágyat érez. Levelet ír haza, és megcímezi: Édes jó apámnak, Csíkba! Na, ilyesmi történt az én esetemben! A francia posta véletlenül „lebuktatta” az utánam leskelődő francia titkosszolgálatot. Ekkor ébredtem rá igazából, hogy félelmetesen ismernek engem, és alaposan odafigyelnek: hol lakom, kikkel beszélgetek, merre mászkálok. Hogy már Párizsba érkezésem pillanatától orosz emigránsokkal tartok baráti kapcsolatot, azt nem titkolhattam, mert tőlük kaptam a legőszintébb, leghathatósabb segítséget.
Miközben tehát a franciák arra gyanakodhattak, hogy ruszki kém vagyok, János bátyám vörös csillagos, sarlós-kalapácsos postalapja, s a hátára írt kommunista lelkendezés minderre rádobott egy-két lapáttal. (Mit tehettem? Válaszoltam volna vissza az öregnek, hogy: János Bácsi! A súly egye meg a jó dolgát!...?) Szerencsémre ez az eset nem tett nekem keresztbe, de még az állampolgárság elnyerése után is figyeltek engem, sőt – amint azt később elmesélem –, a Brit Titkosszolgálat (Scotland Yard) is leskelődni kezdett utánam, amikor bekerültem Windsor hercegnőjéhez. (Egy­szer tudomásomra is hozta, hogy mihez tartsam magam!) Még ennél is később, amikor az ENSZ korabeli főtitkára, Javier Pérez de Cuéllar mellé kerültem rövidebb időre, feltételezhetően az FBI figyelte minden mozdulatomat. De hosszú ideig a francia exállamelnök, Mitterrand családjában is dolgoztam magánnővérként, és ha már a kémkedésnél tartunk, érdekességképpen hadd említsem meg, hogy a 80-as évek derekán Dreyfus fiát, Jeant is kezeltem. Apja, Alfred Dreyfus (1859–1935) zsidó származású francia vezérkari tiszt volt, akit azzal gyanúsítottak, hogy katonai titkokat adott át a németeknek. Életfogytiglani börtönre, száműzetésre ítélték, de előbb-utóbb kiderült az igazi kém neve, és Dreyfust rehabilitálták, magas funkcióban hadvezérkedhetett az első világháborúban. (Az igazi áruló: Walsin-Esterházy kapitány, magyar volt! Zola, a regényíró, sőt G. Clemenceau lapszerkesztő is botrányba keveredett miatta. Vajon, ezzel kezdődhetett a magyarság becsületének lavinaomlása Franciahonban?)
De beszéljünk végre a magánnővérségről! Todor Zsivkov kezelését már említettem. Ekkora „hal” ritkán akad a hálóba. Az Express Intérim Service, ahová pár évvel eskütétel előtt már beiratkozhattam, alapjában egy átmeneti egészségügyi munkaközvetítő ügynökség. Megvolt az ötödik nővéri fokozatom, de ez eddig csak papírformaság. Én tapasztalati úton szerzett tudásomban bíztam. Mellesleg az a nővér, aki nem tudott megfelelni a szintén privát professzorok, de legelsősorban a beteg elvárásainak, mehetett a szeme világába! A kezelési tarifákat (órabéreket) az iroda szabta. Ő lecsípte a részét, ezután az adót és betegbiztosítást stb. én fizettem.
Az ilyen személyre szabott ellátást a francia „haute société”, a gazdagabb réteg igényelte. Aki nem kívánta a szolidaritás elvén alapuló állami betegbiztosítás tucat-szolgáltatásait, az több pénzért lelkiismeretesebb munkát, nagyobb sterilitást, nagyobb luxust, hozzáértést és konfidencialitást választhatott magának.
Pár példát említek, hogy szemléltessem a magánnővéri szolgálat lényegét. A laboratóriumi tucatanalízisek megelégednek azzal, hogy a betegtől reggel, éhgyomorra vegyék le a mintát. Eközben a magas klinikai igényű próbavételre már napokkal azelőtt (otthon) készítettük elő a beteget, dietológiai értelemben. Utolsó este levest, joghurtot, ilyesmit ehetett, tilos volt aszpirint bevennie (ha addig szedte), mert az meghamisítja az alvadási időt, más gyógyszereket is leállíthattunk ilyenkor, kellő pillanatban, természetesen személyre szóló odafigyeléssel, felelősséggel. Más példa: pajzsmirigy (TSH)-vizsgálat előtt pl. a vérnyomáscsökkentőt (ha ilyet szedett a beteg) állítottuk le „stratégiával”. Se­bészeteken is – kivéve az élethalál-sürgősségeket – napokkal azelőtt kezdtünk hozzá a beutalt beteg felkészítéséhez. Samponnal tilos volt mosakodnia ilyenkor a szintetikus habzóanyag- és illatkomponensek miatt. Az ún. Savon de Marseille (házi szappan) volt ajánlott, ami lúgosra állítja a bőrfelszín pH-ját, majd kétliteres üvegbe négy kanál almaecetet öntöttünk, és ezzel a híg savas oldattal bedörzsöltük a tiszta testfelszínt. Utolsó pillanatokban a sebész el­rendelte a legmagasabb fokú sterilitást. Ilyenkor jódtinktúrával, pontosabban a vizes, lemosható (barna nyomot nem hagyó, nálunk Betadine-ként ismert) oldattal a feje búbjától a lábujjai csúcsáig fertőtlenítettük a beteget, akit ezután steril pizsamába öltöztettünk, garantáltan steril ágyneműt is kapott, de a vacsorája is már csak kompót, joghurt, pirított kenyér vagy ilyesmi le­hetett.
Műtét után a reanimációnak is személyre szabott stratégiának kellett lennie. Be­jelentkezéskor vagy vizit idején a panaszok meghallgatását nem korlátozhatta a vekkeróra. És a beteg saját nővérét vihette be magával a kórházba. (Így jutottam később Amerikába a Cedars-Sinai Medical Cen­terbe, sőt, a Mayo klinikán is dolgoztam.) A családi nővér intézményének lényege tehát a magas elvárással szemben támasztott minőség volt, és az ennek megfelelő díjszabás is. Az Express Intérim Service árlistája szerint 250 frank volt az alapórabér. Hétköznap 12 órás gondozásért 3000 frankot kértünk, vasárnap 4435-öt, nagy ünnepek idején (karácsony, húsvét stb.) 7176 frankot.

(folytatjuk)