Ez elsősorban annak volt tulajdonítható, hogy a nők termékenységi mutatója a magyar nőkénél legalább háromszor nagyobb, másrészt annak, hogy a 16–17 éves fiúk igen hamar „kiverték az eszükből” a 13–14 éves leánykákat, tehát az új generációk is sűrűbben jelentek meg. A legfontosabb azonban az volt, hogy a védőoltások alkalmazásával és az újabbnál újabb antibiotikumok megjelenésével a csecsemőhalált is sikerült a lehető legalacsonyabb szintre szorítani.

Védőoltások kora
A védőoltások alkalmazásával azonban elég sok bajunk akadt (és más okból ugyan, de van napjainkban is). A megélhetésük biztosítása érdekében ugyanis nem sokkal a fecskék és a gólyák megjövetele után ők elmentek valahová „téglavetni”, és csak késő ősszel jöttek haza. Ilyenkor nyilván kimaradtak az esedékes oltások és újraoltások. Lett is bajom valamikor a hetvenes évek elején ebből. Egyik felelőtlen védőnőm, megunván keresni a komollói Kalányos gyermek hollétét, beírta, hogy az megkapta a DI-TE-PER- (diftéria-tetanusz-pertusszisz) oltást. S mit ad az Isten, valahonnan jött egy Löfler-bacilust (diftéria kórokozó) hordozó látogató cigány, és a bacilus rögtön megtalálta a neki fekvő szűz területet, és azonnal megfertőzte a beoltatlant.
Egy szombat délután hozták fel a fulladozó gyermeket. Én a bakteriológiai tanulmányaim és a klinikai tünetek alapján (bár sohasem láttam) pontosan diagnosztizáltam, és beutaltam a fertőző betegségek osztályára. Telefonon is kellett volna jelentenem, de szombat délután lévén, ezt már nem tudtam megtenni. Egyébként is indultunk Kommandóra, a kormány mellől hívtak vissza, tehát siettem. Nagyobb baj volt, hogy a levett váladékból a laboratóriumi orvosok sem mutatták ki a jellegzetes kórokozót. „Nişte coci verzi – néhány zöld kokkusz” – írták vissza a küldőcédulára. Lett is legalább annyi bajuk, mint nekem, ugyanis a gyermek a kórházban meghalt. Valószínű, a kórháznak sem volt antitoxikus savója, amivel, ha azonnal oltják, és nem várnak a laboratóriumi leletre, talán megmarad. De nem ez történt. Orvosi műhibák sorozata csúszott be. Kezdve attól, hogy én nem oltottam be, mert a védőnő megtévesztett az oltási dátumok meghamisításával, folytatva a labor negatív eredményével és azzal, hogy nem adtak neki diftéria elleni szérumot.
Mivel az egész országban nem volt diftériás megbetegedés (vagy – mint ahogy utólag ezt is megtudtam – ha volt is, eltussolták), nagy port kavartak körülötte. Egy szép nap bukaresti járványtanászok jöttek, és az egész gyermektársadalomnál elvégezték az ún. Schich-próbát, amelyik kimutatja, hogy ki volt beoltva és ki nem. Ha jól emlékszem, a beoltottnak 94 százalékban pozitívnak kell lennie. Szerencsémre nálam két százalékkal nagyobb (96 százalék) lett. Ez és az a tény, hogy jó diagnózissal küldtem be a beteget, megmentett a nagyobb bajtól, megúsztam pénzbüntetéssel. És a lelkiismeret-furdalással! Pedig elsősorban a rendetlen szülők voltak a hibásak, akik a figyelmeztetés ellenére sem törődtek a gyermek beoltatásával, másodsorban a beoltási dátumot beíró lelkiismeretlen védőnő, aki megtévesztett. Aztán ott volt a kórház is a maga lehetőségeivel! Mindez nem változtatott azon az érzésen, hogy ennek nem kellett volna bekövetkeznie! Ezután igyekeztem minden oltást személyesen elvégezni és beírni.
(Borzadva olvasok mostanában arról, hogy – a „demokrácia nyújtotta szabadsággal élve – bizonyos országok némely állampolgárai nem engedik, hogy gyermekeiket beoltsák a különböző védőoltásokkal. Micsoda hamis humanizmus ez! Hát ezért küzdöttek a „bacilusvadászok” sokszor életüket is feláldozva, hogy most ezek az „okoskodó humanisták” semmibe vehessék a tudomány vívmányát, a védőoltással való életmentést. Ezekkel a szülőkkel szemben a proletár diktatúra alkalmazta büntetéseknél is szigorúbban kellene eljárni!)

Más fertőzések, fejtetű
Aztán – jóval később – kétszer gyűlt meg a „fonnivalóm” még ebben a populációban: két járványos betegség lépett fel. Mindkettő akkor, amikor életszínvonaluk már csaknem elérte a magyarokét. Mindkét járványra jellemző volt a megbetegedettek nagy száma.
Az elsőt egy 18 éves leány robbantotta ki, aki kihasználta az alkalmat, hogy a szülők Magyarországon dolgoztak, s nagy születésnapot vagy névnapot szervezett. Tíz tyúktojásból (nem récetojásból!) tortát sütött, amiből mintegy két tucat résztvevő fogyasztott. Alig négy-öt óra után kitört a fertőzéses ételmérgezés (toxicoinfectio alimentaris), alig tudtam ismételten hívott mentővel elküldeni a betegeket. Ez az eset arra hívta fel a figyelmemet, hogy az addig tanítottak mellett, miszerint csak a récetojás okozhat szalmonellózist, bizonyos körülmények között a tyúktojás is előidézheti ezt.
A másik tömeges fertőzés a trichinózis volt, ami azért volt számomra különleges, mert eladdig nem fordult elő a mi területünkön. Kiderült, hogy nem is itt nőtt fel a fertőzést okozó disznó, hanem idegenből hozták. Disznóölés után a jó nagymama minden gyermeket, unokát megkínált az alig megsült kolbászból, miközben nyersen is kóstolgatták, hogy kellően fűszeres-e. Itt is napokig küldtem a kórházba a biztos és a gyanús eseteket.
Amikor Rétyre jöttem, még dívott a cigányoknál a „dene” (denaturált szesz) ivása is, néhányuknál pedig még mindig az „asszonyoktól kapott” döglött tyúk képezte a mindennapi húsételt. Fejtetű is akadt bőven, és a kötelező módon előírt DDT-porral történő tetvetlenítés elég sok kellemetlenséget okozott. Az igazság az, hogy mind számukra, mind számomra nagyon megalázó volt a DDT-vel való „porozás”. Ennél az aktusnál személyesen is részt kellett vennem, mert a „dezinfektornak” nem engedték meg a „porozás”-t, nekünk pedig havonta jelentenünk kellett, hogy hány tetves családot fertőtlenítettünk.
És jaj volt, ha azt jelentettük, hogy nincs tetves, de az esetenként beutalt szülő nőn vagy a gyermeken a kórháziak mégis tetűt találtak. Éppen ezért nagyon sokat foglalkoztam a cigányok egészségügyi nevelésével, akárcsak a sok fényes szemű csecsemő rendezésével. Utólag úgy érzem, hogy pozitív diszkriminációt végeztem, akárcsak az öregekkel és más magatehetetlenekkel szemben. Meg is volt az eredménye, mert a cigányok mindig ragaszkodtak hozzám. Még Bukarest mellől is hazahozták a beteg gyermeket az ott dolgozó idénymunkások. És a változás után a Magyarországon dolgozó cigányok is hazajöttek, ha betegek lettek. Nem is mindig azért, hogy ott nem tudták felvállalni a biztosítással nem rendelkező cigányokat, vagy olyan betegek lettek volna, akiknek nem kellett sürgősen befeküdniük a kórházba.

Az orvos is nevel
Már kezdetben minden udvariaskodás nélkül közöltem, miként kell a rendelőben viselkedni. „Nézzétek – mondtam –, én tudok így is, tudok úgy is vizsgálni. Az így alapos vizsgálatot jelent, amit akkor végzek, ha megmosakodva, tisztán jöttök hozzám. Az úgy amolyan tessék-lássék vizsgálatot jelent, amit akkor végzek, ha nem úgy jöttök, ahogy elmondtam.”
Meg is volt ennek a hatása, pályám végéig nem volt semmi kifogásom velük szemben, s mivel nagyon sok, ma kiveszőfélben lévő emberi tulajdonságot fedeztem fel bennük (családi és testvéri összetartás, családszeretet, gyermekszeretet), megmondom őszintén, szerettem is őket.
Ma – hála Istennek – nagy részük gazdasági helyzete sokat javult, némelyikük életszínvonala elérte az itt élő magyarokét – sok esetben meg is haladta azt –, és én sem diszkriminációként beszélek cigányokról, amikor róluk írok. Úgy érzem, abban, hogy ide jutottak – az ő igyekezetük mellett –, egy parányit az én munkám is benne van.
Csak csodálkozom, amikor a magyarországi televízióban naponta arról folyik a vita, hogy mit tegyenek a romatársadalom „felzárkóztatása” érdekében. Elfelejtik, hogy a szocializmus éveiben egy cigány gyermeknek százszor nagyobb esélye volt, mint teszem azt egy „kulák csemetének”, és mégsem használták ki. Nem, mert véleményem szerint szokásrendileg kódoltak a kitartás nélküli, könnyelmű életre, a korai férjhezmenetelre, házasodásra, a könyvekből való tanulás mellőzésére. Különben roppant tanulékonyak, hiszen ügyes kézművesek (ötvösök, fésűsök, kovácsok, teknő-, csatornakészítők) kerültek ki közülük. A zenészekről és az újabb foglalkozású vándorkereskedőkről nem is beszélve. Csak éppen könyvet ne lássanak!
Arról sohasem hallok, hogy rá kellene szoktatni (esetleg kényszeríteni) őket, hogy legyenek önellátóak, termeljék meg a kertjükben a szükséges zöldséget, gyümölcsöt, krumplit, a disznók, majorságok tartásához szükséges kukoricát. Tartsanak juhot, hogy legyen sajt és túró és egy-egy vágni való bárány. A parlagfűvel borított földeken teheneket, kecskéket lehetne legeltetni. Miért nem teszik? Csak sétálnak nagy lelógó szivarral a szájukban ide-oda, a sok purdétól körülvéve, várva a különböző segélyekre. Teszik ezt olyan természetes módon, mintha a több évezredes emberi társadalom tagjai mostanig segélyeken éltek volna. A nagy baj az, hogy a lassan már két generáció megjelenéséhez szükséges idő eltelt. Olyan generációk jelennek meg, amelyek nem azt látják, hogy csak dolgozva lehet megélni, hanem azt, hogy segélyből is meg lehet élni, és az állandó panaszkodással mind több és több pénzt lehet az államtól kipréselni. És ha nem adnak, akkor az Európai Unióhoz kell fordulni, ahol az erre „szakosodott” képviselők visítanak a „felzárkóztatásért”, az „ esélyegyenlőségért”, de azért nem, hogy saját országuk kormánya nyugodtan hazazsuppolja a boldogulásukat Nyugaton kereső cigányokat.
Gyermekkoromban ősszel felástam az egész kertet. Számítógépek helyett a tanulni nem tudó és nem is akaró cigány (és más) gyermekek kezébe ásót, kapát kellene adni, és megtanítani annak használatára őket. Hiszen – mint mondtam – teknő, kanál, seprű és más eszközök ügyes kezű készítői voltak régen is. Ma már sok, általuk készített tárgynak nincs piaca, de a földművesmunkából származó élelmiszer-termelés örök. Hogy megváltozott – nagyüzemű lett – a mezőgazdasági termelés, az még nem zárja ki a magánszükségletre végzett kistermelést, csak élni kellene vele. Igaz, ennél könnyebb a lopás és a segélyből való élés. Pedig itt, az én szűkebb pátriámban élő cigány közösség nagy része bebizonyította, hogyha dolgozik, eredményt is elér.