A P. S. betűszó a postscriptum rövidítése is, háromszékiesen ejtve és a virtuóz vonal-, illetve tollrajz utánozhatatlan bajnokára gondolva pedig PöSö.

Plugor Sándor.

A postscriptum értelmezésnél maradva életműve, élete is úgy utóirat, úgy utórajz, hogy sokan és sokfelé nézik újra, azaz újranézik és újraolvassák. PöSö arcának ugyanis van egy olyan rajzolata is, amelyik hol átsüt, hol átvilágít, hol átdereng a másvilágról hozzánk, a még élőkhöz, s a magunk arcmását leljük fel az ő képében és az ő képein. Kor- és kórképek, életképek, meditációra késztető rajzok, festmények is ezek.

Legutóbb a sepsiszentgyörgyi Park vendéglő protokolltermében rendezett kiállításon figyelhettük meg, hogy egy fikarcnyi tollrajzzal egy világot tud megjeleníteni. PöSö olyan szerencsésen vonja össze vonalaival a képzőművészetet, az irodalmat s a való világot, hogy annak földi darabossága és égi mása is elénk telepedik, hogy gyönyörködhessünk benne, felismerhessük magunkat, harsányan nevessünk vagy mosolyogjunk magunkon. Egymáson is, de sohasem haraggal, mert PöSö hamiskás mosolyai az életben is, műveiben is szelídek, békések, de az emberség és az igazságosság, a szabadság elveinek érvényesítésért harcba szállók voltak, és azok is maradnak.

Nekem alkalmam volt évtizedeken át együtt munkálkodni véle. Az említett post mortem kiállításán rajzai láttán csak úgy buggyantak elé belőlem a közös élmények, amelyeket bearanyozott PöSö hamiskás politikai derűje.

PöSö és a telt idomú nők

Annak idején Kovászna megye létesítésének kiverekedése után ezt az adminisztratív-politikai keretet élettel-értékkel kellett feltölteni. PöSö akkor éppen Brassóban volt az Astra román időszaki lapnál grafikus vagy valami ilyesmi. Elsőként őt vettem rá — nem volt nehéz, inkább felesége, a szatmári származású Miklóssy Mária ódzkodott a háromszéki provinciától. Szóval, PöSö viszonylag könnyen hagyta meggyőzni magát. A háromszéki képzőművészeti szövetség vezetőjévé kellett fel- vagy előléptetni. A Király Károly elnökölte megyei vezetést nem volt nehéz meggyőzni a PöSö vezetői alkalmasságáról.

Ebben az időben rögzült bennem, hogy a molett nőket szereti. Párválasztása is erre vallott, s ezt a hiedelmemet erősítette meg az első modern plakát megalkotása is. Történt ugyanis, hogy az első sepsiszentgyörgyi közös tárlatra plakátot kellett készíteni. PöSö-t nemcsak képzőművészeti fiókvezetői tisztsége rendelte eme feladat megoldása mellé, hanem ragyogó tehetsége, sajtógrafikai jártassága is.

Megyei kultúrfőnökként nekem is kellett legyen valamilyen ötletem, hogy milyen is legyen az a plakát. Volt is. Akkoriban gyakran szólítottak Bukarestbe, s ott vettem észre a Dalles kiállítási terem felé menet a kék és vörös alapú sok-sok betűs plakátok tömkelegében egy hatalmas fekete pontot, olyant s akkorát, mint amilyeneket más színben a japán zászlókon lehet látni. Kíváncsian közeledtem a plakáttartó oszlophenger felé, hogy lássam, mi légyen rajta az a nagy fekete gömb? Közelébe érkezve vettem észre, hogy ez a fekete lyuk csupán arra való a piros, a kék és a fekete betűrengetegben, hogy felhívja magára a figyelmet. A fekete korong köré, mintegy ráfként, körbe írták az apró betűs szöveget, amely egészen közel parancsolva engemet a plakáthoz felvilágosított mint kíváncsi nézőt, hogy most tekintsem meg a Dalles Teremben az amerikai grafikai kiállítást, amelyen megszemlélhetem és elsajátíthatom a grafikai sokszorosítás sokféle csínját-bínját, s megismerkedhetek az alkotások másolásának modern technikájával is.

Elmeséltem PöSö-nek ezt az élménygubancot, mondván, hogy valami ilyesmit, valami figyelemfelkeltőt, valami meghökkentőt kellene a plakátműfajban alkotni, ami elkapja, és magához vonzza a tekintetet, és elvezet a művészi élvezetek színhelyéhez, a kiállításhoz.

PöSö somolygott, s a megértést bólintással visszajelezve elsomfordált valahová.

Egy idő múltán jelentkezett egy nagyméretű plakáttal, s hamiskásan derűs arccal kiterítette elém. Egy fél asztallapnyi papíron, kökörcsinfekete alapon néhány lendületes vonalból összehozott akt — vagy inkább női test torzója? — volt látható. A négyzetes plakátmezőt arányosan kitöltő sziluettvonalak a gömb formához igazodtak. Négy határozott vonalból állt össze a tompor és a comb külső hajlata, az ágyék és a szeméremtest felé futó belső vonalak is lendületesek voltak, s a legalkalmasabb pontnál, illetve pillanatban megszakadtak, de a szem tovább haladt a kirajzolt pályán, és elvezetett — no, meddig és hová?

— Elég közönséget vonzó? — kérdezte mosolyogva PöSö.

— Remek — vágtam rá elismerőleg. Remek... — nyomatékosítottam. Göngyöld össze, hogy vigyem S. C.-hez, a propagandatitkárhoz jóváhagyatni.

Előre készültem, hogy miként szereljem le megbotránkozását. Ehhez a kulcsszavak, már tudtam: a háromszéki provincializmus felszámolása, a modern szemléletmód szükségessége lesznek.

— Ne vond magadra ezek haragját — mondta PöSö. — Csak téged akartalak megviccelni — kerekítette le a beszélgetést.

Bennem, nyilván, tovább munkált a ,,csak azért is megmutatom" tartalmú rosszcsontság. Vittem a grafikát a propagandatitkárhoz. Kiterítettem az intarziás asztalra. Ez lesz az első megyei közös tárlat plakátja. — Ne hülyéskedj — mondta, ez egy perverz dolog, hát nézd meg, hogy minden vonal, minden út hova vezet? Ebből botrány lenne. Ilyent nem lehet kifüggeszteni.

Erre elmondtam a bukaresti amerikai plakátélményemet. Részletezve, cifrázva. ,,Lelepleztem" a ,,hazai plakátművészet" unalmas, egyhangú színvilágát, minden üzenetet megfullasztó betűrengetegét, s az egész történetet megfejeltem valami olyasmivel, hogy ezt a vidékies bűzű utcai reklámozást, ami ide befészkelte magát, nem folytathatjuk tovább. A betűk pirosak, kékek vagy feketék — a zöld színt tilos volt használni —, egyhangú, befülledt, provinciális ízlésficam az egész.

S. C. mentegetőzött, hogy ezt azért mégsem hagyhatja jóvá. Érti, amit mondok, de ne legyen ilyen feltűnést keltően meghökkentő az első lépés. — Egyezzünk meg — érveltem —, ha valami balhé lesz ebből, elviszem én. Vállalom a felelősséget.

Arca már rég vöröslött, szabadulni akart az egész plakátügytől, talán nem is bólintott, hanem csak én láttam úgy, mintha ez megtörtént volna, s a plakáttervvel a hónom alatt kisomfordáltam az irodából.

Elkészültek a plakátok, kiraggatták a városban.

És nem tört ki a botrány. A provincializmus ellen mindenki harcolni akart. Különösen a művészetekben.

Telt-múlt az idő, s egyszer S. C. valamilyen rendezvényen barátságos közlékenységgel azt mondta: látod, nem lett botrány a női altest plakátja miatt. Ezt megúsztuk. De tudd meg, hogy az iskolás gyermekek s a kamaszok ujjbeggyel vagy valami egyébbel mind beleböktek abba a helybe, ahol nem volt látható semmi. Nekem vannak információim.

— Ezért jó az a plakát — feleltem nevetve.

Erre viszont S. C. kivágta diadalmasan az adut: ,,Figyelj ide, konzultáltam én nőgyógyászt is ebben a kérdésben. Olyan szakembert, aki, ahogy mondani szokás, ilyen helyeken matat a legtöbbet. S annak is az volt a véleménye, hogy ez azért mégiscsak túlzás".

Szóval, én azt hittem, hogy PöSö elsősorban a molett nőket kedveli. Nyomatékként ott volt ez a plakát is a maga nem buja, de mégiscsak gömbölyded testformáival.

Aztán akkor néztem nagyot, amikor PöSö édesfiának, Magornak az Angyallétra kötetét kézbe vettem. Az illusztrációkat PöSö készítette. Hajszálfinom vonalú, szilfid lánytestek emelik magasba, veszik át a vers ritmusát, és viszik tovább valahová. A magasba.

Szóval, PöSö szerette az angyali szépségű, gyönyörű testű lányokat.

Ha kellett, akkor a ,,megrendelés" a telt húsú asszonyok felé fordította az ihletet, de ha a tollrajz szűzies üzenethordozásával kellett célhoz érni, akkor az angyali lányok nyúlánk formáit szemmel és tollal, metszetvágó szerszámmal követte.

Vívmányos címerek a szocializmus falán

A megyésítés után, még Király Károly első titkár idejében született egy olyan államtanácsi határozat, miszerint az új megyék új címereket kaphatnak. A régieket ugyanis, akárcsak a megye Háromszék nevét, mellőzni kellett, az épületekről, emlékjelekről is lekapartatták ezeket. A megye kulturális mindeneseként nekem kellett a címeres javaslatokkal kirukkolnom. Kerestem PöSöt, a frissen létesített megyei képzőművészeti fiók vezetőjét, együtt végignyálaztuk a központi rendeletet. Ennek üzenete világos volt: az új címereknek a szocialista vívmányokat kellett megjeleníteniük. Ennek legriasztóbb példája éppen az ország címere volt, a heraldikai jelképek teljes mellőzésével. E helyett a búzakalász-koszorú övezte címermezőbe egy halmozott stilizált tájképet rajzoltak-festettek. Kőolajszondát, fenyves erdőt, sziklás hegyeket, napot, egyebeket.

A címerterv kapcsán egyetlen fogódzót találtunk a helyzet mentésére: a rendelkezés utalt arra, hogy a vívmányszimbólumok mellé hagyományos heraldikai elemek is kerülhetnek. Tudván tudtuk, hogy a rendelet alkotója nem ránk, háromszékiekre gondolt, de elhatároztuk, hogy élünk ezzel a lehetőséggel. Meg kellett keresnünk azt a ,,címermagot", amely megideologizálva átvihetővé teszi elképzelésünket.

Úgy véltük, hogy a székelység legreprezentatívabb épületének, a Székely Nemzeti Múzeumnak a toronyrészlete erre a legmegfelelőbb. Azzal érvelünk majd, hogy a Kós Károly tervezte fiatornyos építmény egymagában is megjeleníti a múltat és a vívmányos jelent, valamint a fényes jövőt. Ez a ,,megideologizálás" arra alapozott, hogy a múzeumoktól is azt várták el, hogy a vívmányos jelent jelenítsék meg, és a múlttal csak mértékkel, s a román kontinuitást képbe hozva foglalkozzanak.

A fiatornyos ötlet s a mellékelt ideológiai duma annyira megtetszett, hogy a későbbiekben sem tudtunk szabadulni tőle. Abban eleve megegyeztünk, hogy a címermező alapszíne ,,székely" kék lesz, s abban is, hogy a napot, holdat és csillagokat is beszuszakoljuk a címermezőbe. És, természetesen, a kardot markoló páncélozott kéz sem maradhat ki a játékból.

PöSö három variánst készített, alapjában véve mindhárom azonos volt: a fiatornyos építménydarab uralta, s a páncéllal vértezett kardos kar is jelen volt.

A címerjavaslatokat a legmagasabb megyei fórum elé terjesztettem. Király Károly, az első titkár értette a csíziót, összekacsintás nélkül, bő beszédével jelezte-magyarázta, hogy miért jók ezek a címerjavaslatok.

De amitől féltünk, bekövetkezett: Laji — mondta —, készítsetek egy negyedik változatot is. Olyant, amilyent a központi rendelkezés előír. Legyenek benne konkrétabban a megyei vívmányok.

A parancs — parancs.

Mondtam PöSönek, készítsen egy ilyent is. Legyen benne gyárkémény, fogaskerék, ha kell, jelenjen meg az aranykalász is, s a Kárpátok se maradjanak ki. Abban is megegyeztünk, hogy a képzőművészet titkos eszközeivel is rongálja a saját tervezetét, elrajzolja a vonalakat, s a színeket is manipulálja.

PöSöt könnyű volt rávenni ezekre a csalafintaságokra.

Elkészült a negyedik címerváltozat is. Vittük hát Bukur városába, az Államtanácshoz. Mikor Bukarestben az Athene Palace előtti gépkocsi-pihentetőben megálltunk, mondom PöSönek azt, amit ő is tudott: ha a negyedik címerjavaslatot is magunkkal visszük, a többit leseprik az asztalról a címerbírák, és szégyenünkre jóváhagyják ezt a giccset.

— Hagyjuk a kocsiban — vágta rá Pösö.

Így is lett.

A királyi palotában, ahol az Államtanács fészkelt, a címerbizottság titkára fogadott. Mikor megmutattuk a portékát, hátrahőkölt, alaposan végignézett bennünket, s olyan címertani előadást rögtönzött, amelyet a sikertől megmámorosodva, arcunkon öntelt mosollyal hallgattunk. Elmondta, hogy a megyék nagy-nagy többsége már jelentkezett a címertervekkel. Heraldikai szempontból és képzőművészeti alkotásként is messze a mi címerterveink a legjobbak. Tökéletes munkák, ő bármelyiket elfogadná...

Fel se figyeltünk a feltételes módra: elfogadná...

— Én a bizottság titkára vagyok — folytatta rövid szünet után. — Én csupán előterjesztem, s ha szakmai véleményt kérnek, azt elmondom. De nem én döntök. S az elvtársak, olvashatták, másféle címereket kérnek. Készüljenek fel a legrosszabbra.

PöSövel összenéztünk. Aztán arcunkra fagyott mosollyal fogadtuk a címerbizottság titkárának gratulációit, és távoztunk.

A kocsiban felejtett címerről egy mukkot sem szóltunk.

Az államtanácsi szaki búcsúzáskor még a vállunkat is megérintette, ezzel is jelezve, hogy mennyire kedvel bennünket.

Beültünk az autóba. Némi hallgatás után mondtam PöSönek: legalább ennek az embernek örömet szereztünk. És ha nem is az otthagyott tervek közül kerül ki a megye címere, mi megkíséreltünk valamit. A címeres titkár pedig bizonyára végigmutogatja a hozzá hasonszőrűeknek a címereinket. És ez se semmi!

Hazaérkeztünk Háromszékre. Feleségem pánikba esve várt:

— Király Károly titkára háromszor is keresett. Azt hagyta hátra, hogy amint megérkezel, azonnal jelentkezz nála. Mit műveltetek ismét Bukarestben?

Jelentkeztem Király Károlynál. Dühös volt, kiabált rám, s megismételte a feleségem kérdését: — Mit csináltatok Bukarestben?

Elmondtam, hogy a vívmány címertervet szándékosan a kocsiban felejtettük.

— A parancsom ellenére! — fortyogott. — Hülyét csináltatok belőlem. Háromszor hívott vissza a címeres titkár, s én háromszor is megerősítettem, hogy van egy negyedik variáns is. Harmadszor is telefonált, hogy biztonság fejében újrakereste a negyedik címert, de olyan ott nincs.

— Miért nem vittétek magatokkal a negyediket is, ahogy itthon döntöttünk, s ahogy megparancsoltam?

— Azért — mondtam —, mert akkor azt a giccset bizonyosan jóváhagyták volna. S akkor miért törtük magunkat annyi ideig? Akkor semmi értelme sem lett volna a vitáinknak és vergődéseinknek, hogy tisztességes és szakmai szempontból megfelelő alkotást engedjünk ki a kezünkből.

Végül is engem nem ezért a ,,szélhámosságért" rúgtak ki később. S a történet fel is villanyozott: Király Károly, akárcsak a bukaresti címeres titkár, magában ugyancsak nekünk adott igazat. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom, s ennek a címertörténetnek is hajszálnyi szerepe lehetett abban, hogy amikor Király már kirúgott egykori megyei első titkárként az országos és nemzetközi botrányt kiváltó beadványához kisebbségi ügyekben egyetértő híveket toborzott Sepsiszentgyörgyön, engem keresett fel.

A magánszorgalmú kutyák...

Illyés Gyulának a zsarnokság mellkasát rugdosva döngető verse, A magánszorgalmú kutyák (1965), amint pesti barátaink jóvoltából a kötethez hozzáférhettünk, mindannyiunkat ajzott. A vers cenzúrát tévesztő alcíme — Faluzási emlék — arra is példát közvetített, miként kell félrevezetni a hatalmat, vagy éppen cinkosan, véle összekacsintva lovagiasan elvinni a balhét, ha kellemetlen dolog kerekedik a közlésből. Abban az időben — a 70-es évek eleje — inkább vitatkoztunk, mint civakodtunk, s az élményszerű, rövidebb alkotásokat, mint amilyen egy vers, fel is olvastuk egymásnak. Igen, A magánszorgalmú kutyák!

Sem a házat és sem urát / nem védték. Miért is dühöngtek? / Úgy hörögtek, fölhömpölyögtek, / hangjukba fúltak a buták. // (...) A magánszorgalmú ebek. / Ahogy végigfutva a láncot, / két lábra állva azt a táncot / járták: vért, vért vagy megveszek. // Ahogy az éji falun át / morse-mód híreket csaholtak: messze beadva élőt-holtat / s mert nem téphették le a holdat / zokogtak, szörny kanik s szukák! // Ez volt mégis a legcsúnyább. // A magánszorgalmú dögök, / a nyívók-sivók, hogy a gazda, / ő rúgta végre őket hasba: / coki pokolba, ördögök!

A vers frenetikusan lázító hatást váltott ki közöttünk. Kocsmaasztalnál, egyéb ivó- és vitatkozó-, véleményt cserélő helyeken addig mondtuk, dühöngtük — besúgóink füle hallatára is! —, hogy már betéve is tudtuk. PöSö is közénk sündörgött somolyogva valahonnét, s mondtuk neki mint a hazai kiadványok egyik igen figyelemre méltó illusztrátorának, hogy no, fiú, ezt kellene megrajzolni, A magánszorgalmú kutyákat! És mondtuk egybehangzóan vagy egymást kiegészítve a fölkavaró verset, kihegyezve arra, amit a metafora valóságra válásos feltámadásától vártunk, hogy végül a gazda rúgja hasba ezeket a magánszorgalmú dögöket. A besúgókat, a kiképzett keretlegényeket.

És PöSö pár nap múltán, mintegy emlékére annak az estének, hozta A magánszorgalmú kutyákat.

Azt, amit mi elvontságában, képletesen érzékeltünk, hogy ,,a gazda, ő rúgta végre őket hasba: coki pokolba, ördögök!", PöSö zord, hétköznapiságában jelenítette meg: a szíjas-szálkás inú idős gazdaember hasba rúgja a veszett ebet.

Vonalai érdesek, felszántják a papírt, a gazda és a veszett eb lázadó konfrontációba kerül. Nincs semmi kíméletesség, sminkelés, minthogy a versben sincs.

Hahotázva nevettünk a költői parabola valóságba visszaültetett teljesítményén.

Ennek költői-művészi krédója ma is érvényes, és még gazdagabb, mint valaha, mert ma már a címerrajzoló PöSö színeit, telt húsú női formáit, az angyalvonalú lányok sziluettjét egybe tudjuk nézni, és együtt tudjuk értelmezni A magánszorgalmú kutyák ábrázolásának istállóhídlást felszedő indulata darabosságával.