Ilyen a zászlóháború, mely lám, csak nem akar csitulni, prefektus jöhet, prefektus mehet, a kormány magatartása nem változik: Dumitru Marinescu is perrel fenyegeti azokat az önkormányzatokat, amelyek nem hajlandóak levenni a hivatal homlokzatáról a közösségi jelképet. Foly­tathatjuk a sort nyelvi jogainkkal, autonómiaigényünk kinyilvánítása pedig továbbra is kiüti a biztosítékot Bukarestben, Titus Corlăţean nem is oly régen kiutasítással fenyegette a bukaresti magyar nagykövetet, miután a diplomata kijelentette: Ma­gyar­ország támogatja a magyar közösség ilyen irányú törekvéseit.
Némi visszafogottságot hozhat hát jó esetben Martonyi látogatása a felbőszült, már-már hisztérikus román hatósági reakciókban – nem véletlenül intette a külügyér román kollégáit: ne teremtsenek olyan légkört az országban, mely a veszélyeztetettség érzését kelti a romániai magyarokban –, áttörést, gyökeres változást azonban nem várhatunk egy ilyen diplomáciai eseménytől. Ezt a munkát magunknak kell elvégeznünk: a székelyföldi, erdélyi románságot nekünk kell meggyőznünk arról, hogy autonómiatörekvéseink nem ellenük irányulnak, és akkor talán a bukaresti megnyilvánulások is józanabbak lesznek.
Az ország küszöbön álló területi-közigazgatási átszervezése – annak minden veszélyével együtt – arra is lehetőséget teremt, hogy egyre több román önkormányzati vezető felemelje szavát a Bukarest-központú, korrupció uralta, agyoncentralizált államigazgatás ellen. Jó lenne, ha kihasználnánk ezt, és rákapcsolódnánk erre az áramlatra – olyan szövetségesekre lelhetünk, akikre nem is számítunk.
Mindehhez, persze, elsősorban az kell, hogy nyitottan, de határozottan, egyértelműen fogalmazzuk meg követeléseinket, és ne folyton Bukarestben keressünk alkalmi partnereket, hanem helyben kutassuk fel potenciális szövetségeseinket.