Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában.
Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve. Szorosan mellette egy kis kéményseprő, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból.
Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyesedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz.
Egy harmadik porcelánfigura is állt azon az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.
— Olyan férjed lesz — mondta a vén kínai a pásztorlánynak —, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almárium.
— De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni! — kiáltotta a kis pásztorlány. — Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelánfeleséget őriz!
— Hát te leszel a tizenkettedik! — mondta a vén kínai. — Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok.
A kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.
— Nem tehetünk mást — mondta végül —, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.
— Amit te akarsz, azt akarom én is! — felelte a kis kéményseprő. — Vágjunk neki, de mindjárt!
— Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen! — sóhajtotta a pásztorlány.
A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartotta, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak:
— Megszöknek! Megszöknek!
A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe.
— Nem, nem bírom tovább! — zokogott fel. — Menjünk ki a szekrényből! — De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.
— Mindjárt üldözőbe vesz bennünket! — kiáltott fel ijedten a kis pásztorlány.
— Bújjunk abba a nagy virágvázába ott a sarokban; rózsa meg levendula között pihenhetünk, a vén kínainak meg, ha utánunk talál jönni, sót szórunk a szemébe — mondta a kis kéményseprő.
— Ott se lennénk biztonságban, nem tehetünk mást: neki kell vágnunk a messzi világnak.
— Hát csakugyan volna hozzá bátorságod? — kérdezte meghatottan a kis kéményseprő. — Tudod-e, milyen irdatlan nagy a világ? S ha nekivágunk, soha többé nem jöhetünk ide vissza!
— Tudom, s még így sem félek! — felelte a pásztorlány.
A kéményseprő mélyen a szemébe nézett, aztán így szólt:
— Nem választhatunk más utat, mint az én utamat: a kéményen kell kimennünk a messzi világba. De van-e igazán bátorságod, hogy bebújj velem a kályhába, hideg vasgyomrába, kormos csövébe?
Azzal odavezette szíve választottját a kályhaajtó elé.
A kürtőben haladtak fölfelé, s kijutva éppen rájuk ragyogott a legtündöklőbb csillag, mintha utat akart volna mutatni nekik. Amikor nagy sokára a kémény tetejére értek, leültek megpihenni, mert a keserves út bizony nagyon elfárasztotta őket.
Magasan a fejük fölött tenger sok csillagát szikráztatta az ég; alattuk a mélyben a város háztetői. A szegény kis pásztorlány kicsi fejét jegyese vállára hajtotta, és keserves zokogásba kezdett.
— Rettenetesen nagy a világ — sírdogált. — Mi lesz velünk, hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek! Elindultam veled a messzi világba, de ha igazán szeretsz, vigyél vissza, kérlek, vigyél vissza!
A kéményseprő megpróbált a lelkére beszélni, a vén kínaira emlékeztette, meg a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitányra, de hiába. A kis pásztorlány olyan szívet tépően zokogott, és olyan könyörögve csókolgatta szíve választottját, hogy az nem tehetett mást, belenyugodott akaratába, még ha esztelenségnek tartotta is azt.
Nagy kínnal-keservvel visszamásztak a kéménybe, leereszkedtek a kürtőn; s megálltak a kályha hideg gyomrában, kilestek a kályhaajtón: hát ott feküdt a vén kínai összetörve a padlón. Amikor üldözőbe vette őket, lebukott az asztalról, s most élettelenül hevert háromfelé törten: hátának egy jókora darabja levált, feje meg a sarokba gurult. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ott állt a régi helyén, és elgondolkodva bámult maga elé, mintha mi sem történt volna.
— Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk — sóhajtott föl a kis kéményseprő. — Kár volt a sok fáradságért!
— Jaj, csak összeragasztanák szegény nagyapót! — suttogta bűnbánóan a pásztorlány. — Nagyon sokba kerül az?
A vén kínait hamarosan összeragasztották: helyére tették a háta levált darabját, a fejét egy jókora sróffal odaerősítették a nyakához, de bólogatni, azt nem tudott többet.
— Kegyed nagyon magasan hordja az orrát, amióta darabokra törött — mondta neki a Bakkecskelábú Fő és Altábornoki Őrmesterkapitány —, mintha bizony az olyan nagy dicsőség volna! Hozzám adja hát az unokáját, vagy nem adja?
A kéményseprő meg a pásztorlány esdekelve nézett a kínaira, attól rettegtek, hogy bólintani talál; de a vén kínai nem mozdította a fejét, mert sróf volt a nyakában, ezt pedig restellte volna elárulni egy idegennek.
A porcelán jegyespár hát egymás mellett maradhatott; áldották a vén kínai srófját, és hűségesen szerették egymást, míg csak össze nem törtek.
(Andersen nyomán)
