Részben. Mert a lényegre nem akart visszaemlékezni egyikük sem.

— Hol van az apátplébános? — kérdezte, de mindenik megesküdött, hogy fogalma sincs.

A főrendőrt bántotta legjobban a dolog, arra hivatkozott, hogy mustgázmérgezést kaptak a plébánia pincéjében, s nem tud semmi érdemlegeset mondani.

— Ha hinnék az ördög létezésében, most azt mondanám, hogy elvitte a sátán. Mert most is érzem a kénbűzt az orromban, számban.

Mindhármukat a sürgősségi klinikán hozták helyre, szinte kómában voltak, s csak ott tudták meg néhány nappal azután, hogy magukhoz tértek, hogy nyomtalanul eltűnt Jarabik apátplébános, s ettől a többieket páni félelem fogta el. Mi lesz, ha rájuk kenik, hogy meggyilkolták? Nem volt semmi oka a papnak, hogy megszökjön, s a kapcsolatuk is olyan volt, hogy bizonyára elköszön, tán még egy címet is hagy maga után, de semmiképpen nem hagyja itt a gyönyörű Rozáliát, aki éppen ötödik közös gyermeküket várta.

Mivel az új pap, akit az apát helyett küldtek, fiatal, lábon száradt, gyomorbeteg kinézetű ember volt, a kórházból szabadult baráti kör áttette székhelyét a bútorgyáros villájának földszintjére, s ott próbálták megfejteni az eseményeket.

— Csak nem tűnhetett el nyomtalanul — okoskodott a rendőrfőnök.

— Ismételjünk át módszeresen mindent, amire emlékszünk — javasolta a város híres közjegyzője.

— Nézzék — mondta a főrendőr. — Annyi bizonyos, a kollégák szerint, a nyomozati osztályról azt mondják, hogy az ajtók, ablakok belülről voltak elreteszelve. Nem hiányzik semmi öltözet, kehely, kegytárgy…

A bútorgyáros, aki özvegy volt, és nagyon izgatták a terhes nők, magához vette Rozáliát, s azt hitte, hogy tőle többet tudhat meg, mint a többiek.

— Ha nem kerül elő Jarabik, akkor elveszem Rozit — mondta.

Arra próbáltak emlékezni, mi is történt azon a napon, amikor végigitták az óborokat, újtermést.

Arra gyanakodtak, hogy a töméntelen ital mellett a mustgáz is megtette a magáét, s hiába emlékeztek részletekre, a végső kép sehogy sem akart összeállni. Arra még emlékeztek, hogy a közjegyző kispapnak öltözött, a főrendőr föltett egy féltve őrzött tiarát, hogy Rozit paskolgatta a bútorgyáros… De a többit elvitte a filmszakadás.

Azon a kedden, néhány napja, lecserélték a borokat. Az árvizet követő esztendőben olyan szőlőtermést szüreteltek az egyház birtokairól, hogy több volt a fürt, mint a levél, s a plébános kénytelen volt eladni az óbor egy részét, ezeket a hordókat amúgy is ellepte a tavaszi nagyvíz, s lemosta oldalukról a feliratokat. Pedig az évszámok és a pincemester neve hűen tükrözte, hogy mi van a hordóban. De eladta, s meg is indokolta, hogy kell a hely az újbornak, mert az volt a mondása: ,,az óbort igyák a kocsisok, az igazi az uraknak való, a Márton-napi friss fejtés."

Tölgyfalejtőkön vonszolták föl a teli hordókat. Hat-hét ember taszította, s a rámpa, így nevezte a sekrestyés a sínrendszert, úgy volt megszerkesztve, hogy két-háromméterenként volt egy vízszintes pihenő.

A pincében, a torony alatti kamrában, amelynek szellőzőkéménye egészen a harangok magasságáig volt kiépítve, és olyan száraz volt, mint a hajdani cserépkályhák nyáron, amelyekben újságpapírba csavarva értek a kolbászok és a szalonnák. Nos, itt, a kürtőben füstölt marha- és sertéshúsok, libák és pulykacombok, s nem utolsósorban pácolt halak csüngtek a horgokon. Csupa olyasmi, amivel Jarabik tisztelendő, az apátplébános a heti kártyapartik alkalmával megkínálta a társaságot.

Éppen falatoztak. A plébános házvezetőnője hagymán pirított libaaprólékot tálalt a pince hatalmas kerek asztalára, aztán szeletelni kezdte a pácolt csukát, lekanyarított a sótól fehér, nyersen füstölt sonkákból, s akkora szelet kenyereket tett a vendégek elé, hogy az egy kaszásnak is elég lehetett volna.

Csinos, feltűnően szép arcú asszonyka volt, tán harmincéves lehetett, és hat év alatt már az ötödik gyermekét várta, de nem hízott el, s ha szemből vagy hátból nézték, észre sem lehetett venni, hogy terhes.

— Egyenek az urak, mert nem akarok részeget látni — mondta, mert meg volt győződve arról, hogy az álomhoz ágy, az italhoz pedig ágyazás kell.

Mindenki tudta, hogy a plébános szeretője, de erre csak egy valaki tett egyszer egy halvány célzást: a bútorgyár tulajdonosa, aki kapatosan az asszonyka szoknyája alá nyúlt, fenekére is csapott, amiért meg is kapta a pofont, de aztán a plébános békíteni kezdte őket, azt mondta, nem zavarhatja el a legjobb borszakértőjét. A gyáros Fábián nélkül bajosan tudná megállapítani, hogy az iszap lemosása után, amikor eltűntek a feliratok is, melyik hordóban mi is van.

Rozália tehát hozta a poharakat, Fábián elé tette, aki gargarizált, aztán ellentmondást nem tűrő hangon közölte:

— Felírni! Hans Dieter bora, szürkebarát, 1934-es évjárat, délkeleti oldal… — és sorolta az évjáratokat, a neveket. Befejezte a harminc hordó azonosítását. Sajtot rágott, hogy most már átadhassa magát az igazi koccintásoknak.

De Rozáliában forrt a düh, s még mielőtt felálltak volna a vacsorától, metszettkristály-kehelyben még egy kóstolót tett Fábián elé. Óarany színű volt a nedű, szabályos gyöngysorokkal a szélén, s a bútorgyáros megízlelte. Óvatosan köpte ki, aztán megmarkolta Jarabik apátplébános karját.

— Ez nem a tokaji hegy szoknyáján termett. Rozália fajtájú, négy gyermek anyja, te vagy az ötödiknek is az apja — mondta, aztán a pisit a plébános arcába öntötte.

Úgy röhögtek, hogy még csak harag sem lett a dologból. Csak Rozália futott el.

Befejezték az evést, s odaálltak a rámpa mellé, hogy a hordókat bámulják, ahogy fölfelé indultak a plébánia előtt álló társzekerek felé.

Ott álltak az urak, számolták a hordókat, amelyeket már a pince padozatán is nehéz volt fölfelé gördíteni, mert a hajdani építész úgy tervezte, hogy a kövezet a templom mögötti patak felé lejtsen, így a hordómosások vize, ha kinyitották a rágcsálók ellen tervezett kőgátat, egyenesen a patakba folyt.

Nézték, ahogy eltűnnek a szőkefalvi, magyarózdi, cikmántori borok, s a plébános csak a törkölyt, seprőpálinkát nem adta el. Öreg eszenciák voltak, némelyik donga oldalán a feljegyzés szerint ezek a párlatok már húsz éve pihentek az eperfa hordókban. Meg kellett gusztálni ezeket is.

Már egészen magasra hágott a hangulat, s elindultak a pince mélye felé.

Az egyik oldaljáratban, amely valaha az Árpád-kori kápolna altemploma lehetett, a plébános, aki vendégeinek meg szerette volna mutatni a gyönyörűen faragott oszlopokat, most, hogy elvitték előle az ászokfáról a borokat, fölfedezte, hogy a pince szintjénél mélyebben van egy másik hordó. Kisebb, nem akkora, mint a többi, s dongáit vasabroncsok helyett fűzfavesszővel fonadékolt bőrszíjak tartják össze.

Kíváncsian koppintott rá. Hallani akarta, hogy teli van-e, vagy üres, s akkor odabentről megszólalt egy hang.

— Ki az? Akarnak valamit?

A plébános ijedten ugrott hátra, úgy, hogy a többiek úgy dőltek el a háta mögött, mint élükre állított dominókockák, s a kezében kialudt a viharlámpa.

— Apage Satanas — mondta, hogy távozz tőlem, sátán, de a rendőrfőnök, aki nem volt gyáva, s aki az évek óta vezetett tarokpartik abszolút győztese volt, a pagát-király, azt mondta, hogy ez csak visszhang, s odatapogatózott a hordóhoz, majd teljes erejével rácsapott a tetejére.

— Kuss legyen — dübörögte a hang, aztán fölnyílt a koporsó formájú alkotmány teteje, s a közjegyző az öngyújtója fényénél látta, hogy egy szőrcsuhás szerzetes lépett eléjük.

Szürke volt az arca, körmei több centisek, szakálla derekáig ért, s nagy nehézségek árán kiemelt egy tarisznyát, amelyik pontosan úgy csörgött, mintha pénzzel lenne tele.

— Ezek az elveszettek csontjai — rázta a tarisznyát.

A kísértet kézen fogta a plébánost, s a többiek úgy emlékeztek, hogy az egyik munkás kiöntött egy mosatlan hordóból valami folyadékot, amely a kővályúban éppen feléjük folyt. Kénszaga volt, s ahogy elérte a szürkebarátot, az olvadni kezdett, aztán a patakhoz vezető, fölnyitott kőgáton át cseppfolyós állapotban távozott.

Az apátplébánost, mintha látták volna a torony felé repülni, de erről, mert hihetetlen volt, nem mertek beszélni sem.

— Nekem az a gyanúm, hogy Jarabik játszott velünk. Különben is híres szemfényvesztő, cirkuszi átváltozó családból származott. És azok a bábúk, amikkel néha átvert… Abban a fényben azt sem láthattuk, hogy kicsoda mászott ki abból a koporsóhordóból. És egyszerűen lehetetlen, hogy három ember ugyanazt álmodja, még, ha egyformán részegek is — mondta Fábián, a bútorgyáros, aki aztán évekkel később Rómából hazahozott egy kóbor kutyát, amely hozzászegődött, s egy pillanatra sem hagyta el.

Olyan volt a tekintete, mint Jarabiké, bal szeme fehérjében csillag alakú sárga folttal, s anélkül, hogy tanította volna valaki, farkcsóválva, nyüszítve üdvözölte a rendőrfőnököt és a közjegyzőt, s ha csak tehette, be akart bújni Rozália ágyába.