Mindent tiltottak, megzavartak, megszűrtek, kiheréltek, ellenőriztek! Mindenkit vegzáltak, követtek, megfigyeltek, lehallgattak, miközben a Jótevő, a haza akkori legszeretettebb fia – akit elvtársai egy kisebb csoportja, huszonöt esztendős pünkösdi királysága után, egy parodisztikusan ördögi terv részeként ítélt el s lövetett szitává – ide-oda röpködött a világban! És a családi birtokként, afféle balkáni haciendaként kezelt kommunista királyságban, az átalakuló valóság fölött, az új emberről povedálva értékes utasításokat adott a vasöntőknek, a földműveseknek, akiket kolhozokba kényszerítettek, és a falurombolásként elhíresült program során városokba akartak költöztetni, betonkártyavárakba, a legjobb úton voltunk afelé, hogy végre kialakuljon a Nagy Országos Kantin! De ötletekkel látta el az írókat és a szövőnőket, a bányászokat és a pilótákat, a bélyeggyűjtőket és a vasöntőket is, mindenkit, aki élt és mozgott, hiszen mindenhez jobban értett, mint mások! Egyébként az Elvtárs pere is olyan volt, mint országlása, varázslatos perver­zióval emlékeztetett ugyan arra, amit jelentett vagy jelentenie illett volna, de ugyanakkor véres, parodisztikus túlzásaival halálosan parodizálta is azt, amit megcélzott!
Ezenközben a végén aranykorszaknak nevezett eposzi periódus alatt, a lassan mindenféleképpen elsüllyedő nyolcvanas években az alattvalók a permanens mobilizáltság állapotában tengették életüket! Egyesek, az ügyesebbek, a rátermettebbek nem is rosszul. Ugyanakkor állandósultak, már-már hagyományossá váltak a változás, a palotaforradalom után is folytatódó, kiteljesedő nagy országos umbuldák, a tolvajlások. Uralgott a szabad rablás! Ugyanakkor, legalábbis az aranykorszakban mindig, minden pillanatban készen kellett állni, résen kellett lenni, hiszen világ- és országjáró helikopterén bármikor megérkezhetett a hős, hogy találkozhasson hősi népével, és természetesen rendben illett fogadni őt, másképp fejek hullottak, a megyei vezérek pozíciói inogtak, mint széljárta ágon a fészkek! Hetente kijelölték a pionírokat, akik – a fiatal alattvalók szeretetét és háláját kifejezendő – virággal fogadhatják majd őt és kíséretét, előzőleg persze kiadós és alapos – a kóros unalom és a permanens mobilizáltság földjén már-már feltűnő és minuciózus aprólékossággal elvégzett – orvosi vizsgálatokon estek át, betekintettek a szájukba, a gyomrukba, székletüket, bőrüket, fogukat is vizsgálva, nehogy az istenért megfertőzhessék valamivel a betegségektől mániákusan rettegő Elvtársat és akadémikus hitvesét. Igen, a román haciendán táváris Drakulát hálával illett övezni! Mindenki másként fejezhette ki háláját: a bányászok több szenet termeltek, a cipőfelsőrész-készítők több cipőfelsőrészt, az autógyári munkások több autót gyártottak, gyűltek a gyárak platóin a termékek, amelyek nem kellettek a kutyának sem, de ez nem számított! A minőségi ellenőrök ugyanazon gyárak és üzemek fizetett alkalmazottjai voltak, illett hálát adni a gondoskodásért! A Kondukátor hitte, hogy küldetése van a világban, amely nélküle mindenképpen és feltartóztathatatlanul süllyed vissza a középszerbe és a balkáni szarba, amelyből valamennyire mégiscsak ők ketten az akadémikus elvtársnővel vakarták ki, ők, akiket ezek meg sem érdemeltek. A bugrisok. A disznók. A hálátlanok. Az önzőek. A fecsegők. Az örökké értetlenkedő értelmiségiek. A szolzsenyicini szerepről álmodó, elfuserált írók idegesítették. Folytat­hatnánk, de minek, aki átélte, tudja, aki nem élte át, nem hiszi el.
De azt azért mégse gondoltam volna az elfuserált huszonhárom esztendő eszelős politizálása után, hogy Ceauşescu kultusza még ennyire eleven. Ha valamin, hát ezen elgondolkodhatnának a nagyromán áriáikat fáradhatatlanul ismétlő politikusok, hiszen önnön érdekeiket érvényesítő politizálásuknak s az ehhez vezető állami szegénységnek oroszlánrésze van hazánk legszeretettebb fiának feléledő kultuszában.