Sok éven át az oroszlán és a sakál elválaszthatatlan barátok voltak. Mindegyiküknek megvolt a saját vadászterülete az erdőben, és amelyikük zsákmányt ejtett, nagyokat kiabálva lakomára hívta a másikat. De Sunguru, a nyúl, nagyon féltékeny volt erre a barátságra, mert őt sohasem hívták, hogy tartson velük. El is határozta, hogy viszályt szít közöttük! „Összeugrasztom őket” – határozta el, és nem is húzta sokáig az időt.
A következő alkalommal, amikor látta, hogy a két barát vadászni indul, elrejtőzött a két vadászterület között, és csendben várakozott. Egyszer csak hallja, amint az oroszlán hangosan kiáltja:
– Barátom, barátom! Gyere gyorsan! Egy kis mézet találtam!
Amennyire csak tudta, a nyúl ekkor elkezdte a sakál hangját utánozni, és visszakiáltott:
– Edd meg magad! Elegem van a barátságodból!
Az oroszlán nagyon elszomorodott, amikor hallotta, mit gondol a barátja. Nem is értette, miért lett a sakál ilyen goromba. De nem szólt egy szót sem, csak szomorúan továbbállt. A sakál pedig napokig hiába figyelte és várta öreg barátja hívó hangját.
Sunguru továbbra is a két vadászterület között lapult, amikor a sakál ejtett zsákmányt, és hangosan kiáltott barátjának.
– Oroszlán, oroszlán! Gyere, egyél velem! Egy bozóti disznót fogtam!
– Edd meg egyedül! Nem akarok többet a barátod lenni! – kiáltotta a nyúl az oroszlán hangját utánozva, amennyire csak a kis torkán kifért. A sakál nem hitt a fülének.
– Hogy beszélhet így az én öreg barátom?! – motyogta szomorúan. – Egy nap ezt még visszakapja!
A két állat élete ettől kezdve nagyon magányos volt. Magában járt mindkettő, míg egy nap az oroszlán már nem bírta tovább: „Itt valami félreértés lehet! – mondta magában. – Legközelebb, ha zsákmányt ejtek, majd újra hívom a barátomat.” Így is tett. A következő vadászatnál büszkeségét leküzdve elkezdett kiabálni:
– Sakál barátom, gyere, és egyél velem a zebrából, amit fogtam!
Sunguru, akinek még mindig nem volt elég az eddig elért eredmény, a sakál hangján válaszolt:
– Mondtam már, hogy edd meg magad! Nem kell a barátságod! Az oroszlán nagyon dühös lett.
– Na, várj csak! – vicsorogta – Legközelebb, ha találkozunk, megöllek, mert így bánsz velem!
A sakált ugyanígy bosszantotta, hogy hiába próbálta, nem tudta barátságukat helyreállítani. A két barát egyre távolabb került egymástól, és mindegyikük dühös volt a másikra.
Történt egy nap, hogy véletlenül találkoztak az erdő egy másik részében. Az oroszlán kimeresztette a karmait, és megpróbálta megtámadni a sakált, aki azonnal bebújt egy hangyászmedve lyukába. Onnan biztonságban elmondhatta az oroszlánnak, hogy mit gondol goromba viselkedéséről. Ahogy egymás történetét hallgatták, nem kellet sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek: valaki szándékosan kelt viszályt közöttük.
– Meg kell találnunk, hogy ki az! – mondta az oroszlán. El is határozták, hogy visszamennek vadászterületükre, ahol majd az oroszlán hívja a sakált. A sakál pedig készenlétben várja, hogy elkaphassa, akárki válaszol is majd a nevében. Kis idő múlva hallották is, ahogy a nyúl gorombán felel a hívó szóra – ahogy azt már korábban is számtalanszor tette. Ám hirtelen a sakál mancsait érezte magán, aki ez idő alatt csendesen a háta mögé lopódzott. Az oroszlán is csatlakozott barátjához, és mérgesen azt mondták Sungurunak, hogy azonnal megölik álnok viselkedésért. De nemcsak mondták, hanem meg is tették. Gyerekeikkel és azok gyerekeivel meg azok gyerekeivel pedig megfogadtatták, hogy a nyúlra mindig is vadászni fognak, amíg világ a világ. Ez a magyarázata annak, hogy a sakál a mai napig vadászik a nyúlra, az oroszlán pedig, ha zsákmányol valamit, lakomára hívja a sakált.
