A sepsiszentgyörgyi emlékhelyek koszorúzásának sorát minden évben az Erzsébet park ’48-as emlékművénél zárják, ez nyitja a megyeszékhely központi ünnepségét is. A fúvósok diktálta ritmusban sorba vonulnak fel elöljáróink, intézményvezetőink, s bár idén koszorúzott Magyarország miniszterelnök-helyettese is, tapsot csak az őrkői roma közösség képviselői kaptak. Ünneplőbe öltözve, kokárdával a mellükön büszkén tisztelegtek az „oroszlános emlékműnél”.
Nem hazudtoltuk meg azt sem, hogy „ereinkben ősi vér, egy lovas nemzet vére pezseg”, mintegy száz lovas vonult fel a színház elé felállított színpad előtt. Zenei aláfestéssel a rétyi fúvósok szolgáltak, no meg az összesereglett ünneplő szentgyörgyiek tapsa. Hagyománya van immár annak is, hogy a cserkészek a forradalmi nemzetek zászlóival vonulnak fel, s akárcsak az előző években, felcsendült a Szózat a rétyi Kováts András Ifjúsági Koncert Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok előadásában.
Emlékezünk, de elsősorban a jövőbe nézünk, előre tekintünk, ez pedig céltudatos felelősséget ró mindnyájunkra” – e szavakkal nyitotta az ünnepi műsort annak idei házigazdája, Pakot István.
A székelység mindig szabad akart lenni, és az is akar maradni, népünk nem tűri, hogy megalázzák, jogaiban korlátozzák, közösségi életterét szűkítsék, szimbólumait rongyként jellemezzék, s nemzete kiemelkedő személyiségeit lefasisztázzák – hangoztatta Pakot István.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ünnepi felszólalásában kitért az elmúlt hónapok zűravaros időszakára, mely során véleménye szerint kiderült: „közösségünk példásan helyt tud állni, ha a helyzet, ha a szükség megkívánja”. A székelyföldi magyarságnak sikerült kivédnie a szimbólumai ellen intézett támadásokat, önérzetesen emelte fel szavát: „Ebben rejlik a mi erőnk, hogy a megfelelő pillanatban össze tudunk tartani, és azért, ami számunkra fontos, ki merünk állni” – hangsúlyozta Antal Árpád. Elismételte, amit az elmúlt időszakban többször megfogalmazott: félelemre nem lehet jövőt építeni, arra van szükségünk, hogy érezzük, biztonságban tudunk itt élni, jövőt tudunk építeni. „Beleuntunk abba, hogy Ro­mániának csak akkor vagyunk jók, amikor adót kell fizetni, vagy amikor olimpiai érmeket nyerünk az ország számára. (…) Az utóbbi időben túl sokszor hallottuk azt, hogy ha ki akarjuk tűzni a zászlónkat, akkor menjünk el innen, és tűzzük ki máshol. Túl sokszor hallottuk, hogy ha hivatalos regionális magyar nyelvet akarunk, ha autonómiát akarunk, akkor menjünk el innen. Legyen világos mindenki számára: nem megyünk sehová! Se Mongóliába se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához” – mondotta Sepsiszent­györgy polgármestere. Nem mindegy, hogy korunknak alakítói vagy csak szemlélő alanyai vagyunk, képesek vagyunk-e kiharcolni, ami megillet bennünket, vagy „hagyjuk, hogy húzogassák a fejünk felett a régiók határait azzal a céllal, hogy közösségünk erejét meg­törjék, hogy végső soron beolvasszanak minket”. Szólt a román hatalom, a média által terjesztett hamis mítoszról, mely szerint nem életképes ez a régió, holott az elmúlt 23 évben a román kormány legnagyobb befektetése Háromszéken a csendőrlaktanya volt, a jelenlegi legnagyobb beruházás pedig a rendőrség új székháza. „Székelyföld szegénysége hamis mítosz, mely kétségbe vonja a mi tenni akarásunkat és tudásunkat, kétségbe vonja azt, hogy mi keményen dolgozó és eredményes emberek vagyunk! Bízzák csak ránk Székelyföld közigazgatását, kevesebb mint tíz év alatt ragyogó eredményeket fogunk felmutatni” – jelentette ki Antal Árpád. Kitért arra is, ha 1968-ban, Ceauşescu idejében, egy kommunista diktatúrában sikerült meg­akadályozni a megye szétdarabolását, akkor ez ma is sikerül. „Ehhez arra van szükségünk, hogy fogjunk össze, és legyünk bátrak. Isten óvja Székelyföldet!” – zárta felszólalását a polgármester.
 Az ifjak üzenetét, „új idők, új dalát” Ghinea Loránd, az EMI szónokversenyének győztese tolmácsolta, beszédének egyértelmű volt mondanivalója: ne hagyjuk, hogy uralkodjanak fölöttünk, megfosszanak a magyar szótól, érté­ke­ink­től. „Szívünket és magyarságtudatun­kat nem vehetik el soha. (...) Itt az idő, nem holnap vagy holnapután, mert lehet akkor már késő, ma kell kezünkbe vennünk az irányítást, ma kell elkez­denünk jövőnk építését, mától kell sorsunk ko­vácsainak lennünk.” – hangzott üzenete.
 Autonómiát, autonómiát – skandálta a tömeg több ízben a március 10-i marosvásárhelyi kiáltvány felolvasása közben, s tapssal, éljenzéssel fogadták Sem­jén Zsoltot, Magyarország miniszterelnök-helyettesét. 1848–49 a magyar sza­badság és a nemzeti elkötelezettség ünnepe – mondotta, majd kitért arra, hogy napjainkban két tévedéssel is szembe kell néznünk, az egyik nem tartja értéknek az egy nemzethez tartozást, a másik akár sovinizmusnak is nevezhető, amely „egy nemzet vélt életjoga alapján tagadja más nemzeteknek az élethez való jogát”. Mi elutasítjuk mindkét szélsőséget” – hangsúlyozta Semjén, kiemelve: azt akarjuk, hogy „csodálatos magyarságunkat, melyet őseinktől kaptunk, átadhassuk utódainknak is”. Kitért arra is, hogy „itt és most a magyar szabadságharc üzenete azt jelenti, nem vagyunk alábbvalóak egyetlen más népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. (...) Sze­retném, ha tudnák, éreznék, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritása ott áll önök mögött. (…) Isten áldja a magyarságot, Isten áldja Székelyföldet” – zárta beszédét.
Az ünnepi műsorból nem hiányzott a vers, a dal sem. A záróimát Incze Zsolt református esperes mondotta: a széthúzás ellen szólt. „Légy lelkes magyar, légy lelkes székely, tartsd meg a szimbólumaidat, tűzd ki a zászlódat, légy büszke népedre, nemzetedre, lélekkel imádd Istenedet, szeresd népedet” – szólott, majd a téren állók egymás kezét fogva mondták el a miatyánkot, s közösen énekelték el a magyar, majd a székely himnuszt.